– Milyen közösséghez látogattak el?
– Főleg a keleti kereszténységhez tartozó káldokkal érintkeztünk. Többségüket Moszul környékéről kergették el, és most a közeli keresztény falvakban vagy az Erbílben található menekülttáborban húzzák meg magukat. A helyiektől tudom, hogy amint egy-egy falu felszabadul, a káldok igyekeznek visszatérni oda, hogy helyreállítsák. Értesüléseim szerint először a templomot és a kávéházat hozzák rendbe.
– Hogyan fogadták önöket?
– Akárhová mentünk, mindenhol nagy szeretettel vettek minket körül. Az ott élő keresztényeket megerősíti, hogy a világ más pontjain élő keresztények kíváncsiak rájuk. Ebből is erőt nyernek, hogy nem, nem szabad feladniuk, ha csak lélekkel is, de harcolniuk kell az ISIS pusztítása ellen.
– Hogy látja, a közel-keleti és az európai keresztényeket mi különbözteti meg egymástól?
– A kereszténység megélése egészen más a Közel-Keleten, mint Európában. Ugyanúgy az életvitelükhöz tartozik, mint például a reggeli arcmosás. A hely, amiről beszélünk, a Ninivei-fennsík részét képezi, tehát biblikus helyszín. Az ott élő keresztények az ISIS hódításai előtt nem szenvedtek hiányt semmiben. A muzulmán közösségekhez hasonlóan a káldoknál is rendkívül fontos szerepet tölt be a család. Böjte Csaba kérésére ellátogattunk egy árvaházba, és azt kellett látnunk, hogy alig vannak ott gyerekek, mert az anya és apa nélkül maradt kiskorúakat a rokonok magukhoz veszik. Ezenfelül a helyi árvaház a jól felszerelt, színvonalas intézmények közé tartozik. Az európai keresztények sokat meríthetnének a káldok hitéből, életviteléből, lankadatlan energiájából.
– Az iraki látogatása után változott a hozzáállása a saját kereszténységéhez?
– Komolyan elgondolkodtatott az ő kiállásuk, a ragaszkodásuk a hitükhöz. A közel-keleti keresztények nap mint nap veszélynek vannak kitéve, a szélsőséges muzulmánok, az ISIS tagjai a házaikat feltörik vagy porig rombolják, nemegyszer elrabolják őket, és váltságdíjat kérnek értük. Egy-egy ilyen váltságdíj a húszezer dollárt is elérheti. Ők azonban hajthatatlanok, magukra tetoválják a kereszt jelét, a házaikat is jelekkel látják el, hogy márpedig itt keresztény ember lakik. A közhangulat egyértelmű: visszamenni, újjáépíteni és megmaradni.
– A forgatás idején akadt olyan pillanat, amikor veszélyben érezték magukat?
– A háborús övezet az a vidék, ahol az ember folyamatosan veszélyben érezheti magát. Ideális helyzet, ha a megfelelő előkészületeknek és gondos intézkedéseknek köszönhetően nem veszed észre a veszélyt. Rosszallást váltanak ki bennem azok az újságírók, akik magukat állítják a középpontba, és hasznot húznak a háborúból. Én azért vagyok a helyszínen, hogy a munkámat a lehető legjobban el tudjam végezni.
– A későbbiekben is tartani kívánják a kapcsolatot a közel-keleti keresztényekkel?
– Mindenképp, sőt a terveink közt szerepel, hogy vissza is térünk oda valamikor, folytatni a térségben elkezdett munkát. Nem mellesleg az MTVA-ban több műsort szentelnek majd az üldözött keresztények ügyének, valamint azon is dolgoznak a kollégák, hogy az Övék a mennyek országa című film európai tévécsatornákhoz is eljusson, és minél több országban levetítsék.
– Volt olyan, ami igazán megdöbbentette?
– Az egyik jelenet nagy hatást gyakorolt rám. Miután az egyik faluban részt vettünk az ötórai misén, utána egy kicsit bolyongtam a lerombolt házak között. Közben találkoztam egy emberrel, aki akkor térhetett vissza az otthona romjai közé. Az volt az érzésem, hogy lám, az ISIS elpusztított mindent, feldúlta a keresztény temetőt, és most itt van egy ember, aki az újrakezdés lehetőségét fontolgatja. Izgalmas momentum, hogy a faluban elsőként megnyílt üzlet az építkezéshez szükséges dolgokat árusító bolt volt. A másik, számomra megható pillanat, ahogyan a fiatalok és az idősek egyaránt fogadtak minket a szentmisén. Hiába az őket körülvevő apokalipszis, nem rendültek meg, büszkén álltak a misén, és látszott a szemükben, hogy nincs semmi baj, csak azért is újrakezdjük.