A nemrég a 75. születésnapját ünneplő, kétszeres József Attila-díjas, babérkoszorús Kiss Benedek költészetében nem fakult közhellyé a „borban az igazság” szólás. Bízvást állíthatom: a Szent György-hegyi szőlősgazda kiérlelt sorai olyan ősi ízeket és tanulságokat szednek versbe, mint a görög amforákba vagy az aranykor Balaton-felvidéki tölgyfa hordóiba szűrt borok. Az igazán maradandó kortárs poézis már a szerző életében klasszikusnak tekinthető, ezért folyamodtam a fenti hasonlathoz.
Legutóbbi beszélgetésünk során azt mondta: „Sok bölcset, okosat írtak rólam és a munkáimról, de egyvalamit soha: hogy tősgyökeres magyar lírát művelek.” Márpedig a nyelv gazdag lehetőségeiből sarjadt, nemcsak abból fakadó, hanem azt térben-időben kiterjesztő dalai egyszerre időszerűek és időtlenek. Bőven lenne kikhez hasonlítanom, többek közt Csokonaihoz, akit versben szólított meg nem egy alkalommal.
Pályakezdete az irodalomtörténeti jelentőségű Kilencek köréhez és az Elérhetetlen föld antológiához köthető, de mikor volt az…! Sok más munka mellett az Októberi tücskök, a Színek vándorlása, a Kata könyve, a Lombjukat a fák elejtik és az emlékezetes Isten csavargója válogatás, végül a napjainkban készülő, részleteiben már megjelent önéletírása e sajátos költészetet és prózát szinte éteri magasságokba röpíti. Könyvei olyan markánsan összetéveszthetetlenek, mint maga a szerző. Az, aki barátot, ismerőst és ismeretlent egyaránt így köszönt: Itt egy hulló tollú fehér holló!
Nemcsak életműve, élete is kalandos és gazdag. Versek, műfordítások, esszék, utazások Bulgáriába, szerelmek, egy hosszú házasság, gyermekek, unokák, szüretelő őszök a 75 évében mind elférnek. Ugyanakkor egyetlen jó versben, sőt annak néhány sorában is megismerszik a költő személyisége, ami a poeta doctust poeta natusszá avatja. Egy rövid idézet is eldönti, lírájával azonosulunk-e. Bátran válogathatunk a megkerülhetetlen sorok közt, hogy megízleljük, az évek során hová jutott. Mítoszai vannak, melyek mai valóságunkat is erőteljesen ábrázolják. Kristálytiszta tükröt tartanak elénk, az átlényegítő, de nem az elvonatkoztató poézis eszközeivel.
A költő a minap említette: évek óta készülő önéletírásában már az egyetemi éveknél tart. Ez a próza – amennyit alkalmam volt olvasni belőle – tempós, mint a botjára könyöklő juhász. Jut ideje az életen és a múló évszakokon merengeni. Tágas, bő indulattal és érzelemmel telített, mint maga a füves-homokos kunsági táj. Az a vidék, ahonnan Kiss Benedek vétetett. A napfény, a havas lapály, a tavaszi zápor, az őszi esőzés, a jó étel, a száraz, illatos bor mind benne vannak.
Így hát ezen a 75. születésnapon nem kívánhatok mást: Kiss Benedek barátunk és társunk az életrajzát, azaz hosszú prózai futását mielőbb fejezze be. Azután szülessen még sok más, hasonlóan kiérlelt munka.