Ruben Östlund svéd rendező filmje rendesen megosztotta a közönséget és a kritikusokat. Egészen szélsőséges irányokból indulva, esetenként az összeveszésig elfajult párbeszédekben hosszan vitatkoztak a film filmiségéről és esztétikájáról. Egy dologban azonban – kimondva vagy kimondatlanul – egyetértettek: a film számos olyan kérdést vet fel, melyek – kimondva vagy kimondatlanul – mindenkit foglalkoztatnak, aki kapcsolatba kerül(t) a kortárs művészettel és a liberális értékorientációkkal.
„A négyzet a bizalom és a törődés szentélye. Benne mindenki ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel bír” – ez a mottója a film címében is szereplő műalkotásnak, amely nem más, mint egy négyszer négy méteres, halványan világító (környezetbarát) neoncső által határolt terület. A négyzet a filmben egy hamarosan megnyíló, egy argentin művész installációiból összeállított tárlat szimbolikus alkotása. Identitása egyszerre művészi és társadalmi. És itt el is érkeztünk jelen film fő kérdésfelvetéseihez.
Mi a kortárs művészet? Ha berakok pár halom murvát vagy széket egy múzeum terébe, az műalkotássá válik-e vagy sem? Egy múzeumi kiállítótér pusztán csak a ráruházott sztereotípiák és megszokások által képes-e arra, hogy műalkotássá transzformáljon bármit, ami belekerül?
Illetve másik oldalról: egy műalkotás önmagában elég-e arra, hogy felkeltse az úri közönség figyelmét, vagy ehhez olyan eszközökre is szükség van, amelyek a művészet átszentségesítő erejére hivatkozva tulajdonképpen visszaélnek mindennel, amihez egy társadalom tagjai megpróbálnak ragaszkodni: emberi méltóság, erkölcsi normák, normalitás?
Hol kezdődik egy műalkotás, avagy mi nevezhető annak? Illetve: meddig tart egy műalkotás provokatív ereje, és honnan kezdve válik teherré a befogadása vagy a befogadásra kényszerített nézői tekintet és/vagy interaktivitásra erőszakolt műélvező jelenlét?
A szkeccsekből építkező film ezeket a kérdéseket adja elénk, de válasz helyett legtöbbször szerencsésen megmarad az elgondolkoztatásnál. A topművészet diszkrét bája is lehetne a film címe némi bunueli allúzióval, de ehhez nem elég távolságtartó. Ahogy gördül előre a két és fél órás filmidő, váltakoznak a zseniálisan ironikus és közepes hőfokon égő, némileg erőltetettnek ható jelenetek, a rendező mintha elbátortalanodott volna, és pont oda teszi a morális mentegetőzés vélt vagy valós feloldásait, ahová a legkevésbé kellene.
Ilyen módon ugyanabba a nyúlós lápba sétál bele, mint főhőse, a kortárs művészeti topmúzeum kurátora (Claes Bang remek játékában): némileg gyáva lesz, ahogy mentegetőzik és magyarázkodik.
Nem kellett volna, vitte a filmet a jelenetek sokrétűsége és könnyed szellemessége: ugyanúgy a kortárs művészet vagy nem művészet kiüresedett kérdésköreiben, mint ahogy a túltolt empátia és elfogadás kultúrájának visszatetszővé és röhejessé színezett szkeccseiben.
Ám Ruben Östlund nem ostoba alkotó, pontosan tudta, hogy filmjével meddig mehet el, hol a határ: hogy épp olyan emberek ülnek majd a rangos nemzetközi filmes zsűrikben, akiket a filmjében kipellengérezett. Számítása bejött, az úri közönség remekül, de sérülések nélkül szórakozott, a művészt pedig a keblére ölelte.