Adventre utalván, hiszen a csendes várakozásban kialakul a szeretet, az alázat és az odaadás, nem véletlenül került a falra a művész vallomása: „A csendben találod meg a mélyben kapott talentumod és szerzett értékeid gyümölcsét.” Eme bensőséges pillanat, a jóra való ébrenlét kiváltképp alkalmas az alkotásra. „Üdvözlégy, Titkos Eljövő!” – írta Dsida Jenő egyik korai versében (Jövendő havak himnusza), hiszen a várakozás egyúttal önmagunk tárnáinak feltöltése is. Belső fénnyel, miként azt Hager Ritta ugyancsak a tárlatának homlokára tűzte.
Segítve evvel a kárpitok üzenetének befogadását? Azt is. Ám inkább a különleges szépség köreinek tágítására ügyelve. A hittel teli személyesség továbbsugárzására. Az anyagban, ezúttal a textilben meglévő titokra. Hihetetlen a lélektárna ily intenzív nyitogatása, mintha a bennünk leledző jó – a szakralitás filozófiája valójában ember (istenember?) filozófia – megálljt tudna parancsolni a zaj és fegyver mocskában kielégülni sosem tudó világ humánum ellen dübörgő tankjainak Erre való a belső fény – átvilágítani a csaknem átvilágíthatatlan sötétséget.
Az életmű toposzait vizsgálva nem véletlenül ütközünk – jóleső ez a figyelmeztetés – az ezredek bölcselmét, a hit költészetét és igazságát hordozó Bibliába. A technikai megvalósítástól függetlenül ott él eme szimbólumvilág minden egyes műben. A csodaszép városmajori Jézus szíve plébánia zászlaja – minő leleménnyel hordozza a konstruktív szerkezet az Agnus Dei fényét – nyilván különbözik a varrott rátéteiben is szentséges motívumot (a Kisdedet és Máriát stb.) őrző úti kárpittól, a Patrona Hungariae-től. S mindkettő anyagkezelésében távol áll a felületi rusztikusságával sokkoló kárpittól, az Az éjtől.
Ám mindeniken átsugárzik – létra sem kell, hogy a mennybe jussunk – az ég irgalma. És – ragyogó textilkép címe tudatosítja bennünk – a Remény is. Rejtve vagy előcsillanva a háttérből a megváltás igézete. Az Az éjen és a Fényen, minő jelent átvilágító fókusz, a kereszttel sejtetett világló korpusz formájában. Ha a fény áttüzesítheti az anyagot, akkor Hager Ritta kárpitjai – a kozmikus énmegvallásban belső tűz lobog – valósággal égnek.
Az Evezz a mélyre örvénylő törvénytisztasága és a Folyamat óriássá növő Napja sem közvetít élményszerűen mást – az utóbbin vertikálisok rengetegét kaszálja az életet lehelő sugár –, mint a Remény imádkozó kezekkel fénykohót tartó katedrálisa: az üdvösségvárás, mert Krisztussal elkövetkezik Isten országa, jobbik énünk, nemkülönben az emberiség óhajának a kinyilvánítása.
Ha a különféle ünnepi vagy profán alkalmakra készített textilek (templomzászló, úti kárpit) át vannak itatva valamely szakrális kör (megigazulás, stb.) összes – jelzett vagy bújtatott – szimbólumával, hogyne volna ez a jelképtári gazdagság észlelhető azon műveken is, amelyeken a figurális gazdagság mellett (Elveszett bárány, Remény), a csaknem nonfiguratív ábrázolás (Folyamat, Az éj) ugyancsak dívik.
Ha Hager Ritta el kezdi mondani világot nyitó zsolozsmáját (…és fölméne…), még rá sem kell mondanunk a folytatást (a mennyekbe), már tudjuk a varázslatot. Részeseivé válunk a teremtő szellem igazságának. Kegyelem kegyelmi állapotért? A megnyugvás biztonsága, hiszen Jézus az Isten küldte Bárány föláldozása révén elveszi a világ bűneit.
Az alkotó szellem – még a vázlatok is világítanak – révbe ért.