Sorra végigvettem, miféle krimi lehetne Marcin Swietlicki a Felczak Könyvek-sorozat részeként megjelent, Tizenkettő című regénye: abszurd krimi? Groteszk krimi? Posztmodern krimi? Mert ha egy regényben van hulla (több is), a főszereplő pedig detektív, annak minden emberi számítás szerint muszáj kriminek lennie. De hát micsoda detektív ez?
„Tölts nekem is, mesterem. Felpuffadtál, meghíztál és megőszültél. De ugyanaz a cukipofa vagy. Megnéztem az összes részt. Mind a tizenhármat. […] Hogy tetszhetett [ez az embereknek?” – kérdi a mestertől Malinowska szerkesztőnő.
Ez a detektív ugyanis nem detektív, hanem egy egykori gyermeksorozat sztárja, aki felnőttként nem csinál semmit, csak ingyen iszik törzshelyén, az Irodában, ahol a turisták ujjal mutogatnak rá, mint a múlt kísértetére, és elismétlik neki a fent elhangzottakat.
A mester (végig így, kisbetűvel) tényleg kíváncsi arra, miért hullanak körülötte régi cimborái, és rendesen bele is keveredik az ügybe, de mivel elsődleges problémája mindig annak kiderítése, hogy a valóságot nyomozza épp, vagy saját (és mások) delíriumos hallucinációit, arra kellett jutnom, hogy Swietlicki regényének műfaja csak antikrimi lehet.
A műfajban még egy művet ismerek: Charles Bukowski Ponyváját, ahol a főhős szintén nyomozó, és szintén nyomozna, de nem megy neki, mert munkája túlságosan zavarja a folyamatos ivásban.
A Tizenkettő történetéről szólni fölösleges, a könyvet hangulata miatt kell olvasniuk mindazoknak, akik megmártóznának a vodkában ázó krakkói művész- és alvilág félhomályos bugyraiban, és találkoznának egy csomó fura figurával, akik hülyeségeket csinálnak és hülyeségeket beszélnek, de valami szórakoztató otthonossággal, amit nyilván azért érzünk, mert lehet egy kocsma krakkói, prágai, pesti, kolozsvári vagy szentendrei, a hozzájuk tartozó kétes egzisztenciák ugyanolyan kelet-európaian tragikomikusak.
„Megérezte, hogy a közelében ülő hatalmas, gyönyörű nő, aki lustán romantikázik az ő vendéglős barátjával, halotti hideget áraszt. És ez a hideg egyenesen őfelé kúszott” – az ilyen mondatoktól érezzük, hogy a szerzővel nem is kéne meginnunk a pertut, mert már együtt őriztük a disznókat.
Ha pedig a rengeteg zenei utalás és a könyv egészét átható, csömörig és halálig vitt rock’n’roll életforma sötét ragyogásától olyan érzésünk van, mintha egy lengyel rockzenekar pszichedelikus videoklipjébe csöppentünk volna, nem tévedünk: az első prózakötetével debütáló Marcin Swietlicki a Swietliki zenekar énekese és szövegírója. Egy árva szót nem kell tudnunk lengyelül ahhoz, hogy a világhálón meghallgassuk az együttes dalait, és pusztán a hangulat alapján eldöntsük, el akarjuk-e olvasni a könyvet.
Mert hangulatuk ugyanaz a méla borongás, ugyanaz a világvége- és csodavárás, ugyanaz a termékeny nihil (az ellentmondás szándékos), meddő elvágyódás, motyogós tűnődés és önmagába visszatérő morfondírozás, csak a könyvben mindeme hatás felfokozódik, hisz magyarul olvassuk, Wolosz Vera kitűnő fordításában.
Az álomszerű történetmeséléseknél különösen nehéz észrevenni a hibákat, de az sem kizárható, hogy ebben a kötetben nincsenek. Hujbert Ágnes képzőművész is érzi-érezteti borítórajzán az uralkodó hangulatot, és hozzá is teszi a magáét.
A könyv sorstragédiái, olykor morbid halálesetei és perverz történései érdekes módon elvesztik élüket az általános delíriumos hangulatban, nem fognak senkinek álmatlan éjszakákat okozni, hisz ugyanazon a furcsa ködön át fogunk látni mindent, mint a főhős. Még be sem kell rúgnunk hozzá. Bátor, felnőtt olvasóknak ajánlom, akik nem esnek könnyen depresszióba.
Marcin Swietlicki: Tizenkettő. Rézbong Kiadó, 2018