– Papi csemetéből vált baloldali értékeket valló fiatallá a múlt század derekán. Segítsen megérteni a metamorfózist!
– Az én világnézeti beállítottságom egy egész nemzedék problémája volt, hiszen korántsem voltam egyedül a papgyerek kontra szocialista beállítottság viszonnyal. Kialakulásában jelentős szerepet játszott a népi írókkal való megismerkedésem, de a modern magyar irodalom nagyjaira jellemző erős szociális érzékenység és kritika is egyfajta alapul szolgált ama meggyőződésem létrejöttéhez, hogy a szocializmus mint ideológia nem idegen entitás, hanem ezekből a társadalomkritikákból és az akkori társadalmi helyzetből következett. Eszmeiségében sokat ígérő világnak tűnt. A fő konfliktusforrásnak a háború utáni helyzet számított – benne a román–magyar viszony is –, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor mindent felülírt, az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás valahol jelentőségét veszítette. Református lelkész édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő azonban nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást. Majd rájössz te is, mondta.
– Az eszméléskor miként azonosította az ötvenhatos eseményeket?
– Sztálin halála után a rendszerben elkezdődött egyfajta érlelődés, elgondolkodtató, súlyos dolgok hangzottak el Sztálin személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egy, már-már a rendszer határait feszegető folyamat. A szocreál irodalom nálunk is megbukott, Magyarországon azonban még erősebb volt a szellemi erjedés. Az, hogy kimondatott: a kollektivizálástól kezdve sok egyéb eseményen át történtek visszaélések, azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Én akkoriban kerültem a kiadótól az egyetemre aspirantúrára, s mivel doktori témámhoz – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka –
magyarországi anyagot is kutattam, ’56 szeptemberét Budapesten töltöttem. Barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi-körösök is voltak, akik már teljesen nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így aztán egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom.
– Egy házsongárdi diákmegemlékezés nyomán tartóztatták le.
− A házsongárdi eseményt megelőzte az, hogy a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a temetőbe. Mindezt olyan közhangulatban, hogy órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozataira. A temetőügy másik fontos előzményeként október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyai Tudományegyetemen, én meg nem lévén kellően felkészült, azt találtam ki, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a temetőbe. Találtunk is egy sereg gondozatlan írósírt, elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni azokat. A munkálatok már a forradalom napjaiban zajlottak, és természetesnek tartottam, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. Az általános hangulat következtében több száz diák jelent meg a temetőben – és több száz szekus is.
– Utolsó percéig letöltötte a hét esztendőre szóló ítéletet. Mi fogadta hazatérésekor Kolozsváron?
– Mindenekelőtt egy hatéves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam. A család volt a legfontosabb, szakmailag nem nagyon tervezgettem. Az írótársadalomban pozitív fogadtatásban részesültem, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Az egyetemen viszont Constantin Daicoviciu rektor egyértelműsítette, hogy szó sem lehet a visszavételemről. Egy vízvezeték-szerelő csoportban dolgoztam segédmunkásként, míg 1965 őszén az Utunk című irodalmi hetilap nem kért tőlem egy írást Vasile Alecsandri román költőről. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion kiadó jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.
– A könyvkiadásban eltöltött több mint ötven esztendő azt jelzi, hogy valóban itt találta meg a helyét?
– Mert folyamatosan úgy éreztem, így tudok leginkább hozzájárulni az értékmentéshez. A romániai rendszerváltás hajnalán a Kriterionnál például legalább hatvan tiltott cím volt, ezeknek a kiadásával szerettük volna kezdeni a szép új világot. Aztán rövidesen kiderült, hogy a könyvkiadás már egészen másról, a pénzről szól, és ez alapjaiban átírta az életünket. Ennek ellenére 2016 végéig tevékenyen részt vettem a sokáig általam vezetett Polis kiadó munkájában. Saját munkáim leginkább olyan felismerések, amelyeket a magyar irodalom egy-egy személyisége vagy korszakos eseménye mögötti világ megmutatása iránti kötelességérzet diktált. Akárcsak ’56 megjelenítését, hiszen lassan alig vagyunk már, akik még hordozzuk annak a világnak az emlékeit.