„Drága Irén, / Először is közlöm veled, hogy néhány éve / Váratlanul, ámde mégis véget ért egy korszak. / Lábjegyzet lesz, egy csillaggal megjelölt szó / Jövőbeli történelemkönyvben” – írja Bereményi Géza a Levél nővéremnek II. 3. levélrészletében. Triviálisan hangzik, de e jövőbeli történelemkönyv összeállításában bárki részt vehet.
Volt egyszer egy beatkorszak címmel beat-, pop-, és rocktörténeti blog indult az NKA Cseh Tamás program könnyűzenei örökség megőrzése alprogramjának keretében. Kíváncsi vagyok, hány évtizedig lesz még releváns korszakmegjelölés a beatkorszak terminus – valószínűleg kevesebb gond lesz vele, mint az ókor–középkor–újkor sémával, amelynek érvénytelenségére Oswald Spengler 1923-ban olyan pontosan mutatott rá, hogy azóta is szégyelli magát minden általános iskolai történelemkönyv.
Édesapám és a bakelitlemezei révén csak utólag és mentálisan vettem részt a beatkorszakban, amelyről mindig az ő gondolatai jutnak eszembe: ez volt az utolsó egyértelmű korszak. Vagyis voltak jók és gonoszok, és mindegyik szereplőről pontosan lehetett tudni, hogy kicsoda s kivel van. A besúgók, a rendőrök, a hatalom képviselői rosszak voltak, és mindenki jó volt, aki kapott tőlük egy sallert. Persze ez utólag visszatekintve illúzió, de micsoda fényességes, dicsőséges illúzió, minden – mélységesen emberi, azaz érthető – csalfaság, álságosság és ellentmondás dacára!
Erdős Péter szerepét a honi könnyűzene alakulásában például korántsem lehet csak a CPG zenekar nagybecsű slágerével (melyben keresetlen szavakkal kérdőjelezték meg a magyar lemezkiadás bölcs vezére édesanyjának erényét) fémjelezni – működésének és hatásának indulatoktól mentes, józan értékelése feltehetően hatást gyakorol majd a jövő kultúrtörténészeinek munkásságára is, mikor például a jelen Artisjusának zene- és mentalitástörténeti befolyását vizsgálják.
Az oldal szerkesztői helyek és események bemutatását ígérik. Az egykor legfontosabbnak számító szórakozóhelyekről a BEATlokál rovat posztjai szólnak, a könnyűzene és a politika viszonyát a BEATpolban vizsgálják, a korabeli zenekarokat pedig a BEATábécében mutatják be.
A fiam generációja, a mai kisiskolások bizonyára rácsodálkoznak majd: nagypapa és nagymama vagány volt, az élet nehezebb volt, mint most – bizonyos szempontból –, viszont mindenki jól tudta magát érezni simogatós telefon meg internet nélkül. A jóérzésnek persze számos válfaja erősen káros volt az egészségre, ám értelmes ember felismeri, hogy a Facebook se jobb, mint a kocsma, csak nincsen szaga. Innen aztán el is szaladhat a fantázia erre a virtuális felületre, ahol egy kattintással fel lehet hajtani egy virtuális kevertet, vagy egy virtuális szoknyát a virtuális Scampolo Klubban, és ha elég pontot gyűjtöttünk, szintet léphetünk a virtuális Bosch Klubba, ahol az Illés korai fellépésein rázhatjuk meg a pofonfát virtuális angyalföldi jaszkarikkal. Ahhoz aztán már felsőfokú mentalitástörténeti empátiával kell bírni, hogy olyan, deklaráltan agresszív zenei szubkultúrák, mint a death metal vagy a killer goa ismeretében megértsük, mi bírt pofozkodásra bárkit is az Illés vagy az Omega angyali szelídségű harmóniáinak zengése közepette.
Jelenlegi formájában is a BEATlokál rovat a legizgalmasabb az oldalon, egyelőre kevés helyszínnel és még kevesebb leírással, de ne keveselljük, inkább fogadjuk el a felhívást a táncra, és küldjünk be történeteket – talán maguk a vázlatos leírások is inkább gesztusnak foghatók fel a honlapszerzők részéről: nem akarják elriasztani a közreműködéstől a magasabb irodalmi nyelvet nem, ám izgalmas történeteket tonnaszámra bíró olvasókat, akik a beatkorszak.blog@gmail.com e-mail címre küldhetik el ezeket az oldal szerkesztőinek.