Az Egy őrült naplója hazai élete sikertörténetnek tekinthető: monodráma változatát ötven évvel ezelőtt Darvas Iván játszotta nagy sikerrel a Pesti Színházban, de a közelmúltban is a Katona József Színház, a Füge, a MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében nagyszerű előadás született belőle Bodó Viktor rendezésében, Keresztes Tamás színészi értelmezésében és díszleteivel.
A békéscsabai változatban Katkó Ferenc olyannyira közel férkőzött a szöveghez, hogy nem csupán olvasta eredetiben, hanem újra is fordította az előadás kedvéért. Emiatt aztán még különlegesebb, sokrétűbb a hozzá fűződő viszonya, s ez meg is látszik az előadáson.
A közelítés sem a várható fokozatosság, felépítettség elvén alapul: Köllő Miklós rendező már a darab elején világossá teszi, hogy egy olyan tébolyulttal van dolgunk, aki (egyelőre) a külvilág számára elég jól tudja leplezni állapotát, mivel még rálát. Ez a páncél vagy héj bomlik le lassan a történet előrehaladtával: a betegség kezdetben csak apróbb furcsaságok, gesztusok formájában, majd tomboló őrületként bontakozik ki.
Gogolnak volt ehhez tudásanyaga, orvosilag is megalapozott a folyamat, amire rálátni enged – de mégis felvetődik a kérdés: valóban csak a kór, aminek a lefolyását láthatjuk? Hiszen a bejegyzésekben elvegyül sok apró valóságmozaik, külső tény, társadalmi körülmény, és a reménytelen szerelem csupán tetézi a Popriscsint érő problémákat.
Hangsúlyosan merül fel az az értelmezési lehetőség, hogy talán csak egy érzékeny embert látunk, akit a kemény külső hatások betegítenek meg, miközben az igazság(ok)at akarja kideríteni. A kutyák párhuzamos élete, leveleik, beszélgetésük a folyamat kezdetén még annyira elkülönül a valóságos történetektől, hogy akár elszigetelt fantáziálásként is kezelhetnénk, abszurd elemként.
A spanyol királlyá való „átváltozás” jelzi egyértelműen a súlyosbodást, és azt is, hogy itt már nincs visszaút a realitás irányába, a két valóság nemhogy egybefonódott, hanem az egyik átvette a másik fölött az uralmat.
Az egyhangú, szürke díszlet a frappáns vetített elemekkel és a fenti tükörrel pompásan kiemeli a részleteket: a színészi játék egy-egy kevésbé látható részlete például a tükörben kissé elnyújtottan vagy groteszk módon jelenik meg. Katkó Ferenc minden percében éli ezt a darabot. A bejegyzések sora és ezzel párhuzamosan a személyiség is töredezetté válik, néha már-már mulatságos módon.
De a tragikomikus látásmód hirtelen egy mélyebb megrendüléssé alakul a végére: a tükör, amely eddig az őrültség felülnézete volt, lenyílik, és új perspektívát kínál: a nézőteret. És éppen van annyi időnk, hogy megtaláljuk magunkat a sorok között.