Weöres Sándor a halhatatlan költők közt is különleges típus, mert többféle kultusza van, és ezekhez a személyisége sem kell. Utóbbit értsük így: ahogy egy Petőfi-versben a Petőfi-virtus, ahogy egy Ady-versben a küldetéstudat önemésztő magányossága, úgy Weöres műveiben nem élhető meg Weöres temperamentuma, nem csatlakozunk rá a habitusára. Legalábbis nem közvetlen módon. Feltehetően azért, mert a kíváncsi, gyermeki játékkedvnek és a szemlélődő, derűs ősbölcsességnek áttételesebb a mindenkori szövegkorpuszon átsugárzó hatása, mint a messiási, váteszi buzgalomnak. Egyszerűbben: Petőfit olvasva könnyen rajtakapjuk magunkat, hogy Petőfik akarunk lenni. De Weörest olvasva… Aki mégis tud ilyenről, ossza meg velem.
Szinte minden magyar ember tud pár sort Weöres Sándor valamelyik gyermekverséből, merem állítani, hogy olyanok is, akik nem ismerik őt. Vagy ismerik, csak épp bele sem gondolnak, hogy a Csiribirinek, a Bóbitának (valódi címe A tündér, de mindenki Bóbitának hívja) meg a Galagonyának van gazdája is. A hanyagság valahol jogos, a költő munkásságának ez a rétege tökéletesen önjáró, szinte úgy működik, mint népdalkincsünk: magától – meg a Kalákától, Sebő Ferenctől és Halász Judittól – beszivárog mindenhová.
A Sehallselát Dömötört például a francia, dadaista zajzenét játszó Dragibus együttes is megzenésítette – kisgyermekeseknek azért érdemesebb a Halász Judit-féle változattal kezdeni. Az önjáró korpusz természetszerűen megteremti saját legendáriumát, bestiáriumát, bizarr oldalhajtásait, ilyen teremtmény a Bóbita sorának széles körökben nevezetes kifacsarása, Szárnyati Géza is, de maga a költő sem kerülte el az utókor ferdítő hajlamát. Roald Dahl Szofi és a Habó című könyvének végén találjuk Nagy Sándor fordító – nyilván önálló – leleményét: „… (a főhős) Weöres Sándort sem keresztelte át Sörös Vándornak.”
És nyilván teljesen más Weöres-képe van azoknak a dramaturgoknak és rendezőknek, akik a Kétfejű fenevadat, az Octopust vagy a Holdbéli csónakost próbálják meg kibogozni, és más azoknak a színházjáró értelmiségieknek is, akik a végeredményt megnézik. És megint más képet hordoznak azok a szellemi útkeresők, akiknek jártukban-keltükben zsebükben lapul, mintegy miheztartás végett A teljesség felé című, Hamvas Bélának ajánlott kötet.
Harminc éve, 1989. január 22-én hunyt el Weöres Sándor, aki a jelekből ítélve nem könnyítette meg az utókor dolgát azzal, hogy fölépítse saját emlékművét, olyan örökkévaló szellemi struktúrát hagyva ránk, amelyben minden gondosan elhelyezhető és fölcímkézhető. Pontosabban az örökkévaló szellemi struktúra még stimmel – csak épp még nehezen átlátható a dolog.
Kilenc éve Pálfi Ágnes költő, szerkesztő, tanár írta a Kortársban Weöres „próteuszi alakváltásai”, illetve a líra–epika–dráma metszéspontjából belátható alkotói horizontja kapcsán: „(…) a költőnő Psyché nemcsak Weöres maga teremtette animája, hanem bizonyos értelemben drámai életművének kulcsfigurája is. Az ő alakja teszi kézzelfoghatóvá, hogy Weöres múzsája minden ízében drámai alkatú múzsa. Nem a filozófus mesterek alázatos szolgálóleánya, hanem lázadó, emancipált lény: maga a testet öltő poézis, amelyen megméretik és könnyűnek találtatik mindenfajta önkorlátozó teória.”
Megint csak a gyermeki játékkedvet, szerepjátszást, kíváncsiságot érintjük, ami talán a legközelebb vihet minket ennek a szinte meseszerű alaknak a megértéséhez. Pomogáts Béla irodalomtörténész így emlékezett meg róla: „Élt közöttünk valaki, aki az emberi lét és a világmindenség leginkább titokzatos rejtelmeivel küzdött meg, ugyanakkor hosszú estéket töltött el azzal, hogy egy kismacskát megkeressen a budai hegyek bokraiban.”
De inkább ne reménykedjünk: ez az örök gyermek, ez a mesebeli költő, ez a mindig más álarcot öltő, koboldszerű figura lehet bármennyire az irodalmi kánon része, lehet sokunk kultikus kedvence, de valójában és valódi alázattal szemlélve egyetlen dolog lehet számunkra: titok.