A címet ugyan Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem, de nem Hatvani Istvánról, a debreceni magyar Faustról lesz szó a cikkben, hanem a kolozsvári Merlinről, Bréda Ferencről vagy inkább Francois-ról, akinek halálhírét tanítványai, barátai mélységes szomorúsággal vettük tudomásul május 16-án. Bár a hír nem ért váratlanul, hiszen tudtuk, hogy a mesternél két évvel ezelőtt áttétes rákos daganatot diagnosztizáltak.
Méltósággal és derűvel nézett szembe a halállal, mi több: vagánykodott vele, mert Bréda mester egy igazi vagány volt, egy ördöngös, excentrikus, zseniális polihisztor huligán, „golán”, ahogy ő nevezte magát a csavargót jelentő román kifejezéssel.
Senki nem vonta kétségbe, hogy Bréda egy zseni, de a legtöbben őrültnek tartották, amire persze rá is játszott. De jócskán voltak olyanok, akik az őrültségben fölfedezték a rendszert, és ők azok, akik a mester tanítványainak tartják magukat.
„Adott pontból tekintve a fogalmak átgyűrűződése egyetlen síkban fekvő láncsornak tetszik” – így indította Bréda Ferenc A létezéstől a lehetőségig című, filozófiai esszéket tartalmazó debütkötetét 1980-ban, és ez a mondat valóságos szállóigévé vált.
A filozófus-költő-író, irodalom- és színháztörténész, szerkesztő-irodalomszervező-tanár, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja 1956-ban született Déván, bölcsésztanulmányait Kolozsváron végezte, a negyedik Forrás-nemzedék tagja volt, 1984-ben Franciaországba emigrált, ahol francia nyelvre oktatta a franciákat, majd 1991-ben visszatért Kolozsvárra, megváltani az erdélyi magyar irodalmat. És meg is tette.
Bretter György Irodalmi Kör néven újraindította a Gaál Gábor Irodalmi Kört – a kolozsvári magyar diákok több évtizedes múltra visszatekintő, de a kommunizmus utolsó éveiben betiltott tehetségkutató fórumát, és élete végéig hirdette az eszmét az ifjú tehetségeknek. Ha látszólag nem is ő volt a vezéralakja a Kolozsvár-centrikus erdélyi fiatal magyar irodalomnak, valójában ő volt a legfontosabb katalizátora, nyughatatlan, fáradhatatlan motorja szinte három évtizeden keresztül.
Egy élő legenda volt, holdudvara, rajongói voltak, és nemcsak a magyar fiatalok, hanem a románok is bálványozták, hiszen Bréda mester a románoknál is ékesebben bánt a román nyelvvel, és öt román nyelvű művet is publikált (a 17 magyar és három francia könyv mellett).
Öntörvényű volt és szabad, örök lázadó. Bár egyetemi tanár volt, csavargónak nézett ki, a kultúrkocsmákban élt, ott olvasott, írt, tanított, magyarázott, vitatkozott. A tudása enciklopédikus volt, földöntúli műveltséganyaggal rendelkezett, és elképesztő összefüggéseket, teóriákat dolgozott ki. Azok előtt, akik rá tudtak hangolódni a brédai hullámhosszra, kinyílt a bölcsészet világa, beléphettek a „nagy enciklopédiába”, amelyben nemcsak címszavak vannak, hanem a beavatottaknak megvilágló összefüggések.
A műveltséganyagon és a teóriákon túl a brédai hatás a fantázia fontosságának felismerésben is állt: igazi művész csak az lehet, aki vérizgalmas és szélsőségesen excentrikus. Senki nem hitt olyannyira a művészet mindenekfölöttiségében, mint Francois Bréda, és ez a tűz mindenkire átragadt, aki beszédbe elegyedett vele. És a tudással egyenértékű volt az a hit, amit mi, tanítványai tőle kaptunk.
Nehéz elfogadni, hogy Bréda mester többé nem vigyorog ránk, ha belépünk valamelyik kolozsvári kultúrkocsmába. Közhelyes kijelentés, viszont igaz, hogy senkinek a szelleme nem nyomta rá oly erősen a bélyegét a rendszerváltás utáni erdélyi fiatal magyar irodalomra, mint Brédáé. Még akkor is, ha az irodalomtörténet nem tartja fontosnak ezt emlegetni. Bréda kedvenc szavajárásával élve: tudjuk mi, édes!
A kilencvenes évek közepén gyakran azzal szórakozott az írótársaságunk, hogy sírverseket fabrikáltunk egymásnak. Most előkerestem. „A változás szavát kimondtam, / s új létbe léptem én, Francois. / Rátok a tudatlanság homálya / borul. Én túl ragyogok. Bon soir.”