– Éppen próbáról érkezik. Hogyan ment?
– Nagyon jól! Reggel és este is próbáltunk, ma egy jóval hosszabb próbánk lesz, pénteken és szombaton pedig a koncertek. A zenekar professzionális, öröm velük játszani. Nekünk az a feladatunk, hogy minél jobban és pontosabban közvetítsük a zeneszerző elképzeléseit, szándékait.
– A Pannon Filharmonikusok előtt ön a Taipei Szimfonikus Zenekart vezette. Miben más egy ázsiai zenekar, mint egy magyar?
– Teljesen más, és nem a hangszerek vagy a hangszerelés minőségére gondolok. Az ázsiaiak nagyon jó zenészek, Európában vagy Amerikában a legjobb mesterektől tanulnak. Ennek megvan az előnye és a hátránya is. Néha kérhetsz tőlük teljesen őrült vagy varázslatos dolgokat, amit meg is csinálnak. De minden egyes alkalommal meg kell magyaráznod nekik lépésről lépésre, pontról pontra azt, amit kérsz. Itt automatikusan megcsinálják. A magyar zenészek tudása és zenei érzéke régi és nagy hagyományból ered, és van egyfajta veleszületett zenei intelligenciájuk, ami páratlan.
– Önnek ki a kedvenc magyar zeneszerzője?
– Bartók Béla. Minden hangjegyében érzed, hogy zenéje mélyen magyar, és mégis, ez nem az eredeti zene vagy valami korábbi másolata. Bartók teljesen a személyére szabta ezt a zenei anyagot: átalakította, új aspektusait bontotta ki és új életet lehelt bele. Bizonyos értelemben Brahms is ezt tette a német népi dallamokkal, de ő Bartóknál sokkal korábban élt. Azt viszont sajnálom, hogy a legzseniálisabb munkái – a Vonósnégyesek – viszonylag kevésbé közismertek. Pedig ha bárkit érdekel Bartók, azt javaslom, hogy ezeket hallgassa meg.
– Fiatal korában ön is hegedült. Játszotta ezeket?
– Persze. Az első vonósnégyest koncertben is, a többit pedig csak szórakozásból, a barátaimmal, néha egész éjszakákon át, amikor felfedeztük ezeket a zenéket.
– Édesapja, Varga Tibor világszerte ismert hegedűművész volt. Ön Londonban született. Mit jelent önnek a magyar származása?
– Amikor Tajvanban, Argentínában vagy Amerikában vagyok, akkor nem igazán gondolok erre. Viszont amikor Magyarországra jövök, amikor az utcákon sétálok vagy ha meghívnak valahova, úgy érzem, mintha már jártam volna itt. Legutóbb a Pécsi Nemzeti Színházban történt ez, ahová betévedtem egy előadásra, és minden olyan ismerős volt. Pedig sosem jártam ott, talán egy másik életben igen. 28 éves koromban jártam először Magyarországon, de a nagyszüleim, a szüleim magyarok voltak, és sokat beszéltek az országról és Győrről, ahonnan származunk.
– Budapesten holnap játszanak a Művészetek Palotájában, majd szombaton Pécsett. Mindkét koncert címe Könnyed elegancia. Ez a zenére vonatkozik vagy az ön vezénylési módjára?
– Talán mindkettőre. A koncert első része bizony könnyed, a második része már súlyosabb. César Franck, a félig német, félig francia zeneszerző nem igazán tudta, hová tartozik, és ez a zenéjében is érződik: az egyik része súlyosabb, németesebb, a másik könnyedebb, franciásabb. Érdekes az egyikből eljutni a másikba, a koncertet záró szimfóniája inkább ez utóbbihoz tartozik. De egyéb különös, felfedezni való művei is vannak, mint például az orgonazenéje.
–Erik Satie francia zeneszerzőt is ritkán játsszák itthon. Ezek szerint ön szeret kevésbé ismert zeneszámokat vezényelni.
– Szerintem a közönség okos. Van egy eléggé szarkasztikus mondás, miszerint a közönség csak azt akarja hallani, amit ismer, de ez nem igaz. Ha egy jó csomagot állítunk össze, amelyben benne van César Franck szimfóniája, amit sokan ismernek, és mellé tesszük Szymanowsky hegedűversenyét meg Satie zongoradarabjait, amelyeket kevesebben ismernek, akkor új és érdekes zenéket ismerhet meg a közönség. Satie-t könnyedsége ellenére nagyon nehéz játszani, mivel nagyon finom a zenéje, ezért nagyon figyelmesen, de kellő természetességgel kell.
– A karmester alkata, ízlése mennyire befolyásolhatja a zeneművet?
– Szerintem a mi küldetésünk megszólaltatni azt a zenét, amit a zeneszerző a papírra vetett. Életre kelteni azokat a dallamokat, amelyeket legbelül hallott, hogy a közönség is hallhassa. Nélkülünk a munkája csak egy darab papír, amit múzeumba tehetünk, és jól is néz ki ott, de hangtalan. Az ő zenéjét kell megszólaltatnunk, és nem a saját egónk megmutatására kell használunk a szerzeményét. Az én egóm nem, csak a zeneszerzőé a fontos. A zeneszerzők szószólói vagyunk, mint Erich Leinsdorf könyvcíme is mondja. Arra kell törekednünk, hogy minél hitelesebben adjuk elő azt, amit a zeneszerző akart. Sokat tanulmányozom a műveket, majd megkérem a zenészeimet, hogy játsszák el őket.
– Világszerte szokásos dolog, hogy egy szimfonikus zenekarnak több karmestere van. Magyarországon önnel és Bogányi Tibor karmesterrel Pécsett jött létre az első ilyen együttműködés Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok igazgatójának felkérésére. Miért jó ez egy zenekarnak?
– Miért ne lenne jó? Én is, Bogányi Tibor is abban hasonlítunk, hogy külföldön nőttünk fel, és egyáltalán nem érzünk versenyt ebben az együttműködésben. Nagy megtiszteltetés, hogy vele oszthatom meg a pozíciómat, és az is, hogy a barátja lehetek. Nem hatalmat akaró emberek vagyunk. Nekem csak a zenekari próbák három órájára kell a hatalom, ameddig közvetítem a zeneszerző akaratát.