Zsidó Ferenc könyvének végén a főszereplő újságíró megáll és elgondolkodik, mi történt vele az elmúlt huszonnégy órában, amelyet – eredeti tervének megfelelően – azzal töltött, hogy a végletekig menő alapossággal feltérképezze azt a tömbházat (húsz lakás, plusz közös helyiségek), amelyben lakik:
„A távolba meredve megpróbálta végigpörgetni az elmúlt huszonnégy óra történéseit. A hálóelmélet működik. Van itt vágyott egymásrautaltság, szövevényes szerelem (…), némi lagymatag gyűlölet mint szükséges katalizátor, barátság nemigen, mert az nyűgös dolog, de van még közöny a jobbik fajtából. Ami olyan, mint egy kötőelem. Mint a cement. Az itt lakók ugyanis nem tartanak fenn szoros kapcsolatot egymással, valahogy mégis tartoznak egymáshoz, ha másért nem, a közös gyűlölet és a közös közöny miatt. Szóval a tömbház csak működik egységként, lélegzik, mint egy nagy, lomha állat.”
A szerzőnek sikerült rátalálnia egy olyan témára, amelyik tényleg az utcán hever, sőt százával a városokban, ilyen szinten azonban még senki nem foglalkozott vele. Természetesen ez egyfelől hálás feladat, hiszen néhány szerencsés kivételtől eltekintve (élete bizonyos szakaszában legalábbis) mindenkinek van ilyen jellegű tapasztalata (mármint hogy milyen egy tömbház élete) – másfelől viszont hálátlan és komisz feladat is, hiszen… mindenkinek van ilyen jellegű tapasztalata, és ha nem hiteleset olvas, az emberben rögtön megszólal a hamisságot jelző kis (kapu)csengő.
Zsidó Ferenc azonban magabiztos kézzel, derekasan megállja a helyét a feladattal szemben, és egy pillanatra sem engedi ki az ellenőrzése alól a regényt: a szerkezet arányos, a stílus visszafogottan elegáns, igazi profi íróra vall a kivitelezés. Még arra is van gondja, hogy az ilyen esetekben elkerülhetetlen toposzokat (szerelmeskedés a tüzesvérű szomszédasszonnyal, evés, ivás, az anyagcsere egyéb mozzanatai) szépen elosztva, de már az elején elsütögesse, hogy utána nyugodtan a filozofikus gondolatokra és a kaleidoszkópszerűen feltáruló emberi természetre koncentrálhasson.
Mert bőven van filozófia a kötetben, és van filozofikus játékosság is: amikor az első oldalak egyikén a pincébe látogató újságíró meglát egy patkányt, amelyik a hasán egy almát görget, majd nem sokkal később ez a patkány megszólal és fontos dolgokat mond ki a küldetés- és azonosságtudatról, az emberi és patkányi természetről és egyéb, nem hétköznapi dolgokról, akkor az olvasó tudja, hogy jó helyen jár, és nagy örömök várnak rá a könyvben.
Egymást követik a különböző életstratégiák és túlélési filozófiák, amelyet az egyes szomszédok képviselnek, de nem holmi típusok szolgai szócsöveiként, hanem hiteles emberi alakokként, olyan figurákként, akikkel minden bizonnyal mind találkoztunk már, és néha idegesítő, de inkább végtelenül szomorú okoskodásaikat a kisstílű (de mégis az egyetlen és a kényszerűségből szeretett) életről ezerszer végighallgattuk.
A szerző pedig játszik: az újságíró meglátogatja önmagát is, aztán egyik lakásba nem lép be, hogy ott érdeklődjön a lakóktól, hanem könnyed kézvonásokkal felvázolja a nyomok és külsőségek, félinformációk és pletykák alapján ennek a bizonyos családnak a vélelmezett életét, és olyan tízpontos poénokra is van érkezése, mint például a következő: újságíró hősünk meglátogatja a szomszédját, akinek életét a számítógépes játékokkal való időtöltés teszi ki, és a következő beszélgetés bontakozik ki közöttük:
„– Igen. Nagyon rákattantam az I’m not alone-ra. Csúcs! Ismeri? – Nem. – Kár. S a Twin Sectort vagy a Black Mirrort? – Azokat sem. – De a Counter Strike-ot csak igen, azt mindeki ismeri… – Hát igen… Azt igen… – mondta bizonytalanul, s közben doktor K. H. G.-re gondolt.”
Az emberek szinte maguktól nyílnak meg ebben a könyvben, a főhősnek alig kell picit megpiszkálnia őket, és máris ömlik belőlük a szenny, a düh, az irigység – ritkább esetben a nemesebb érzelmek is. A narrátor pedig rendre bemutatja a főhős gondolatait, reflexióit, amelyeket az elhangzottakhoz fűz, ítélkezik is, persze, hiszen ő maga is gyarló ember, afféle blokklakó.
Hamis életek, igazsággal való szembesülés, kényszerből faragott erény, szomorú valóság és némi nosztalgikus szomorúság lepi be a könyvet – már a fülszövegben is, ahol egészen pontosan elhangzik, mik itt az alternatívák: „Panelház. Pár ezer tonna, meghatározott rendben egymáshoz illesztett vasbeton elem, tégla, cserép, szurok. Rendszer, amelynek ha fülkéibe és járataiba embereket helyezünk, működtetni kezdik. Élettér, nem feltétlenül emberi léptékű, bár ez errefelé elsősorban nem ízlés, hanem lehetőség kérdése.”
Meglepően nagy regény született tehát, univerzális tapasztalatból táplálkozó univerzális következtetések mégis egyedi hangon elmesélt krónikája.
Zsidó Ferenc: Huszonnégy. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2017.