– A Sose halunk meg a modern magyar filmgyártás egyik legnépszerűbb és legsikeresebb alkotása, kultuszfilm lett belőle. Számított ekkora sikerre?
– Nem. Örültem, hogy meg tudtam csinálni. Igen kis költségvetésből, harmincmillió forintból készült el, aminek a felét a szerzőtársammal, Nógrádi Gáborral nekünk kellett előteremteni néhány hónap alatt. Azt sem gondoltam, hogy külföldön is szép sikert arat majd, és bejárom vele a fél világot, sőt eljutok az Oscar-díj előszobájába. Abban az időben váltam szabadúszó színésszé és készíthettem újabb filmeket. A Sose halunk meg-et különben kétszázötvenezren nézték meg idehaza abban az időben, amikor még nem voltak plázamozik, az Urániában és a Zrínyiben egy évig vetítették folyamatosan. Ez igen nagy szám, amire szintén büszke vagyok.
– Mi a titka annak, hogy még mindig sokan kíváncsiak rá?
– Benne van az életünk, mindenki megtalálja a történetben a saját történetét és a saját családját, ezért közérthető még egy amerikai néző számára is. A Los Angelesben élő Bunyik Béla annak idején meghívta a filmet a kint élő magyarokhoz a magyar filmfesztiválra, ahol a legnagyobb meglepetés az volt számomra a vetítés alatt, hogy a nézőtéren ülő „eredeti” amerikaiak is ugyanúgy reagáltak a poénokra, mint a magyar nézők, és nagy tetszéssel fogadták Gyuszi bácsi megfilmesített életét. Az az érdekessége, hogy a film ebben a szegényesebb formában is elért a szívekhez. Még egy titka van: hogy csodás a zenéje és hihetetlen a tempója, ami Miklós Mari vágó munkáját is dicséri. Most egyébként újra meghívták a filmet Los Angelesbe, az októberi magyar filmfesztiválra. Kíváncsian várom, milyen fogadtatása lesz a felújított változatnak.
– Mi változott meg a digitális restaurálásnak köszönhetően?
– Minden. A kép, a hang, az összhatás. A régi kópia is szép volt, de most még szebb. A monohangzás pedig megszűnt, sokkal élvezhetőbbé és hallhatóbbá vált a film, és azok is új élményekkel gazdagodhatnak, akik korábban már látták. A modern technika a zörejeket nem erősíti fel, csak a beszédhangokat, így a poénok is tisztábban hallhatók, ezáltal jobban „ülnek”. A zene – élén a film legnagyobb slágerével, a Nagy utazással – most még szenzációsabban szól a zeneszerző, Dés László legnagyobb örömére.
– A filmvászonról azóta már a színpadra is eljutott Gyuszi bácsi története. Ott is ilyen sikeres?
– Igen, legalább százötvenszer játszották eddig különféle színházak. Az egyik legemlékezetesebb előadásom azonban két évvel ezelőtt Abaújszántón volt, ahol életemben először egy amatőr csoporttal játszottam. Arra kértek, hogy ugorjak be a Sose halunk meg című musicalben Gyuszi bácsi, a vállfaárus szerepére, mert az eredeti főszereplő a premier előtt cserben hagyta a lelkes társaságot. Nagyon sűrű volt a nyaram, de szerencsére éppen ráértem néhány napig, és elfogadtam a különleges meghívást. Nem bántam meg, mert kedvesen fogadtak, és igen tehetséges amatőr színjátszókra bukkantam, akikkel egy hétig reggeltől estig próbáltunk. Meg is lett az eredménye, mert a fél város kíváncsi volt a szabadtéri előadásra, és a másfél ezer (!) néző alig akart leengedni bennünket a színpadról. Ilyen szeretetet és zajos sikert már nagyon régen éltem meg, pedig profi színészekkel is több mint százszor játszottam. Előadás után nem győztem a vállfákat dedikálni. Lehet, hogy a megújult film után is ez vár rám?
– Újabb film már nem?
– Egyelőre nem, nagyon sokat dolgozom különféle színházakban. Most készülök például a kedvenc színészem, Kabos Gyula legendás szerepére a Lovagias ügy című Hunyadi Sándor-komédiában a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban, Gaál Ildikó rendezésében. A jövő hónapban utazom Los Angelesbe a 18. magyar filmfesztiválra. A Sose halunk meg megváltoztatta az életemet, és úgy tűnik, engem is túlél.