Új ismeretterjesztő sorozatot indított a Kassák Lajos Múzeum, amelynek első alkalmán Szörényi László irodalomtörténész – A színek költői használata Kassák Lajos költészetében című előadásával avatta be a közönséget a magyar élcsapat óriásának életművébe. Az előadást Szörényi lebilincselő stílusa és hanghordozása, rengeteg kassáki anekdotája tette igazán felejthetetlenné – és persze maga a helyszín is, hiszen az avantgárd Kassáknak az óbudai barokk Zichy-kastélyban van a múzeuma, de hát a történelem szeszélyei kifürkészhetetlenek.
Kassák úgy kezdte pályafutását, mint minden költő: másokat utánzott, főleg a holnaposokat – azonban nemsokára rájött, hogy neki más, herkulesibb hivatása van, semmint hogy századrangú epigonja maradjon a magyar lírának. Így vált inkább idomíthatatlan lángésszé, aki sem a jobb-, sem a baloldali rendszerekben nem tűrte, hogy a művészethez nem értő politikusok beleszóljanak az alkotás mitikus folyamatába. Személye egybenőtt a magyar avantgárd kifejezéssel, hiszen azon kevesek közé tartozott, akit Picasso és köre is egyenrangú félnek ismert el – a magyar élcsapat élén járó érsekújvári lakatosfiú írásban, festményein és plakátjaiban úgy szakított minden röghöz kötő hagyománnyal, hogy szabad laikus szemmel akár úgy tűnhet: ez sikerült is neki. Pedig ha gondosabban szemügyre vesszük az alkotásait – most főleg a verseit –, kiderül, hogy a bibliai és az antik hagyományt gyúrta össze sajátos világlátássá, egy új világot teremtett, amelynek egyetlen hérosza volt: ő maga.
Szörényi László szerint Kassák Lajos kezdettől fogva egyidejűleg fejlesztette költészeti és festészeti világát, amit már a legelső értő kritikusai – Szabó Dezső, Krúdy Gyula – is nagyra becsültek. Előadásában Kassák szinesztetikus költői nyelvét elevenítette fel az irodalomtörténész, amihez az író önéletrajzából és egyéb írásaiból válogatott példákat.
Persze Kassák utólagos prófétaként egységben kívánta látni életművét, és húzta a száját, ha valaki korszakolni próbálta, mint holmi történeti időt – témái, motívumai eltűntek és előbukkantak, mint egy búvópatak. Bár érzékenysége mélyebb, mint a műfaj, amit éppen a forma(bontás) hordozójaként kiválasztott, felrúgja a régi időbeli közlésmódot (ritmus), helyébe pedig a tér alakítását iktatja, az össze nem függés dinamikáját, amelynek sajátos formái a képversei.
Kassák Az izmusok történetében leírja: a képversekkel azt szeretné, hogy létrejöjjön valami sosem volt igazság a szemlélő fejében, a kép elvont architektúrájából – mint például ezen: Isten szeme mindent lát, egy csonka háromszög köré rajzolt spirálok, satírozott négyzet – látszólag érthetetlen elemei mitikus mélységekből erednek. Szörényi úgy véli, hogy a híres A ló meghal, a madarak kirepülnek című verse is, a meghaló ló motívumával, a trójai falóra utal, ahonnan kirepülnek a győztesek, azaz Kassák és nemzedéke, az avantgárd.
Ezért Kassák úgy járt el, hogy kiválasztotta a múlt leghősibb bibliai és görög jeleneteit, hogy világteremtő héroszként alkossa meg új világát. Az előadás végén Szörényi nagyon pontosan rátapintott Kassák lényegére – a század elején úgy jelent meg, mint aki új világot prófétál, és megérte azt is, hogy az új világát eltemette, tehát ő egyben korszakteremtő és befejező is. A ’68-as diáklázadások már más irányba terelték az eseményeket.