A Zsuzsanna-napi megfigyelések és szokások sorát kezdjük egyszerű, praktikus dolgokkal.
A Zsuzsanna héberül liliom, de liliomos hiedelmünk most nincs, van ellenben pacsirtás. A hasznos énekesmadár, amit szántó pityernek is mondtak egykor, olyan jelzőfunkciót tölt be, mint Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a medve, amikor a barlangjából kilépve megijed az árnyékától, és ijedtében elmondja Jókai Mórnak, hogy milyen telünk legyen majd a székelyek szerint.
A pacsirta üzenete nem ennyire komplikált: ha magasan száll és dalol, szép idő lesz, ha pedig alacsonyan, kedélyét vesztetten repked, akkor folytatódik a zimankó, a zegernye és fogaink csikorgatása. Amennyiben a pozitívabb jelet kapja, a derék szántóvető nyomban nagy munkakedvvel kap a ganéhányó villa vagy a metszőolló után, mert ilyenkor már lehet a földre trágyát hordani, illetve szőlőt metszeni (ha hamarabb tenné, elfagyna a rügy – mondják a pacsirták avatott figyelői).
Összességében Zsuzsanna napján a fű zöldellni, az eresz csorogni, a tél pedig eltakarodni tartozik, az embereknek ezt a természetes és elementáris vágyát ékesen tolmácsolja a „Zsuzsánna elpisálja a havat” mondásunk.
Zsuzsanna napján volt szokásban előadni a Zsuzsanna-játékot is. Mint a Szentírás rengeteg története, ez az ószövetségi, Dániel könyvéből származó bűnügyi história is fordulatos, eleve jól dramatizált mű, mindenki számára érthető motivációkkal és tanulságokkal, ahogy bölcs, öreg teátristák mondják: kéri a színpadot. Persze valódi színpadot ritkán láthatott a játék, a feljegyzések szerint házról házra vándorlós formája volt nagyböjt idején (egy lejegyzett játék 1870-ből református iskolás gyermekeket nevez meg játszókként).
Ahogy a népi betlehemesek és más dramatikus hagyományok esetében, itt is nyilvánvalóan kevés játékkal, méltósággal, fegyelmezett műgonddal deklamálták az ékesen bőbeszédű szöveget (a legszebb szó benne a lentikus, vagyis mézgafa, kaucsukfa, gumifa), járták le az évről évre ismétlődő mozdulatsorokat. Úgy az ártatlanul megvádolt Zsuzsanna, mint az igazságtevő Dániel kitűnő drámai szerep, a gonosz, kéjsóvár vének karaktereibe pedig kellő humort lehet vinni – mivel iskolás gyerekekről beszélünk, szinte biztosak lehetünk a gazdag maszkhasználatban, vicces műorrok, műbajszok jelezhették a népi teatralizmusra jellemző vaskos, ragyogóan őszinte bumfordisággal az alapjellemet.
A történet arról szól, hogy Isten megoltalmazza az igazat és megbünteti a gonoszt.
Két kéjsóvár, rosszindulatú bíró Zsuzsannát, a férjes, istenfélő asszonyt kukkolja fürdőzés közben (a nagy hatású képet a tündöklő szépségről és a bűnös vágyakozásról rengeteg festő megfestette vagy meg akarta festeni), majd tovább is mennének, ahogy Dániel könyve fogalmaz: „Lángol bennünk utánad a vágy. Érts hát velünk egyet, és légy a miénk!” Zsuzsanna nem értett egyet velük, ezért az öregek bosszúból azt hazudták, hogy szemtanúi voltak: csalta a férjét egy fiktív ifjúval.
A gyülekezet hitt nekik, hiszen ők voltak a bírák. A halálra ítélt asszonyt Dániel (még prófétai működése kezdetén állt) mentette meg, aki teljesen szabályos eljárással rábizonyította a két öregre a hamis tanúzást, mire – a népi játék szavaival: „A község szól: Haljon meg, haljon meg mindkettő erővel, / Verjük őket agyon száz meg ezer kővel.” Az igazságra tehát gyorsan fény derült, a bűnös megbűnhődött, és ahogy a Szentírás mondja: „Az ártatlan vér pedig megszabadult azon a napon.”