Eugène-Francois Vidocq (1775–1857) a franciák legendás alakja, valós személy, aki alvilági bűnözőből vált a világ első magánnyomozójává (addig ez a fogalom ismeretlen volt). Alakját számos író felhasználta (Balzac, Victor Hugo, Edgar Allan Poe, Sir Arthur Conan Doyle), de máig fennmaradt híres emlékirata is, a Vidocq: Egy kalandor a múlt századból, amiben rendkívül pörgős életéről számol be. A kalandor tulajdonképpen napról napra belecsöppent valamibe, ami aztán bajt hozott a fejére.
Azért is említem a könyvet, mert e művel lehet leginkább a jelenlegi, Jean-Francois Richet által rendezett, Párizs császára című filmet összekapcsolni. A 2001-es, Pitof-féle Vidocq misztikus fantasy túlságosan elrugaszkodott a valódi történelmi alaktól, akihez inkább passzol ez A három testőr-hangulatú, ízig-vérig kalandfilm. A mostani trendeknek megfelelően sok közeli kameraállást használnak, de a hagyományokat is tisztelik a kemény és durva filmben. Hősünk alakítója, Vincent Cassel ez utóbbi miatt is brillírozik e neki természetesen testhez álló, hidegvérű és kegyetlen szerepben.
A film kihagyja a bűnöző gyermekkorát, ugyanis egy lelenchajóról való víz alatti szabadulós szökéssel indul a történet (az emlékirataiban Vidocq megemlíti, hogy egy darabig dolgozott cirkuszban), ahol még barátként, rabtársként ismerhetjük meg későbbi ellenfelét. Hősünk igyekszik jó útra térni mint méterárus, de a XVII–XVIII. században – a történet szerint – szinte arcról arcra ismert mindenki mindenkit; ha valaki nem hagyta el az országot, és hírhedt volt, akkor hamar felismerték.
A férfit egy tolvajnő (Anette) keveri bajba, és innentől láncreakciószerűen követik egymást az események, régi rosszfiúk kerülnek elő, kooperációra hívják, és hiába maradna kívül, így is rákennek egy gyilkosságot. Egyetlen esélye abból az őszinte bosszúból fakad, amiért volt bűnözőtársai megfosztották a becsületes életétől: felajánlja segítségét a rendőrségnek, hátha így elkerülheti a guillotine-t.
Vidocq belső lelki harcára fókuszál a film, emberi tartására, reményére és elköteleződésére, törvényhez való hűségére, bizonyítási vágyára az amnesztiáért cserébe, miközben az egész alvilág az ellenségévé válik. Napóleon korában a hivatal jócskán korrupt, felváltva osztogatják a rendjelet és a halálbüntetést, és ebben a káoszban jellemző volt a beépített ember: ahogyan A három testőrben, ez esetben is egy „milady” (La baronne) a nagy játékos.
És itt el is jutottunk a többi szereplőhöz. A befolyásos hölgyet Olga Kurylenko személyesíti meg, aki nekem túl modoros volt a filmben, karaktere nem igazán sikerült erősre és kidolgozottra, ahogyan az sem egyértelmű, hogyan is mozgatja a szálakat a háttérből, mi több, idegesítő és zavaros figura. A másik, amit kihagyhattak volna, az Anette (Freya Mavor) és Vidocq szerelmi jelenete a film elején, valahogy nem volt meg a kémia a szereplők között, ezért a kevesebb néha több.
Viszont nagyon hiteles az egyik szövetséges, James Thiérrée, a harcos herceg alakítása, aki megbosszulja fia halálát; a barátból lett ellenféltől, a belga August Diehltől pedig kiráz a hideg. Patrick Chesnais-t ezúttal bíróként láthatjuk, és itt sem okoz csalódást. A kosztümök és a korábrázolás a franciák igényességéhez méltóan élethű és hiteles, élvezetes vizuálisan elmerülni a korban. Mi végig főhősünknek drukkolunk, ismerjük indítékait, gyászoljuk halottait. A Párizs császára gyönyörű történet, sok veszteséggel, betartatlan ígéretekkel és nyitva hagyott végkifejlettel.