A Manó Könyvek, ami mostanában mintha azt tűzte volna a zászlajára, hogy minden régi klasszikust újra kiad és az olvasók szívében felelevenít (lásd még, csak néhány kiragadott példa erejéig: Csipike, Édes mostoha, Balettcipők, A világ legrosszabb gyereke és így tovább), átdolgoztatta a Mesél az erdő az állatokról című kötetet, illetve lefordíttatta a Mesél az erdő a törpékről című könyvet. (Valamint várható a sorozat következő kötete, a Mesél az erdő az óriásokról című könyv.)
A könyvek szövege elképesztően bájos, és igen nagy öröme az egyszeri szülőnek, hogy soha egy pillanatra sem válik agresszívvé vagy ijesztővé benne semmi. Olyan üdítő az efféle olvasmány, mint a friss erdei levegő tavaszi kiránduláskor. Ellenben az erdőlakók „erkölcseiről” már az elején cukin meghatározó szavak hangzanak el: „Szóval ilyenek az erdőlakók. Nem fecsegnek, inkább cselekszenek. Aki az erdőben él, tudja, hogy az élet itt nem könnyű, ha pedig sok a szöveg, nem megy a dolog.”
Az erdőben lakó állatok természete is rendre megjelenik, máskor meg mintha nem lenne jelentősége a méretnek, egyébkénti jellegzetességeknek – ez különös dialektikát ad a szereplőknek –; elsőre példa, hogy a pók a borsóhéjat légycsapónak használná (majd amikor az állatok felháborodnak, sértetten behúzódik a sarokba), utóbbira pedig, hogy az egérlányok bölcsőt szeretnének készíteni belőle, vagy hogy a medve is gond nélkül beszáll a hangyákkal, egerekkel és kabócákkal a fapapucsból készült hajóba. (A hernyó továbbá határozatlan, és nagyon aranyos, hogy mire eldönt valamit, már mindig késő, a békák rendkívül találékonyak, Józsi, a holló pedig kopaszodik és – nyilván ezért – mindig savanyú.)
Mégsem zavaró ez az egész, hiszen olyan hitelesen képződik meg az erdőbeli világ (nem utolsósorban a csodálatos illusztrációknak köszönhetően), hogy egy pillanatra se zökken ki belőle az olvasó. A nyelvezet komolyan okos, és ami talán a legfontosabb: jelen időben szól.
Ez ad valami különös ízt a mesélésnek, egyfajta állandóságérzetet, ami ugyancsak megfontolásra érdemes minden meseíró-aspiránsnak. A képek mindeközben annyira erőteljesek, hogy talán még jelenünk túlzásba vitt rajzfilmkultúrás világában is képesek beégni a gyerekek agyába.
Bájosabbnál bájosabb megfogalmazásokkal találkozunk a mesék olvasása közben: „A fekete bundájú Egér Elek nagyon okos. Az erdőlakók közül neki van a legnagyobb élettapasztalata, korábban egy teherszállító hajón utazgatott. Már persze a rakodótérben. Amikor senki nem volt ott, belopózott az éléskamrába vagy a konyhába. Valamennyi erdőlakó ismeri már a történetét.”
A megtermesztett kukorica elfogyasztása különösen érdekes: „Közben a hangyák papírt és ceruzát vesznek elő. Megszámolják a kukoricaszemeket: százhetvenkettő. A fele az övék.” Aztán van, aki mézzel megpörköli, van, aki tejjel eszi, süti, párolja vagy nyersen fogyasztja. Vagy ott van az almaléfogyasztás lélektana a törpékről mesélő kötetben – olvassák csak el.
Vagy amikor az állatok sóhajtoznak, hogy feléjük nem terem meg a kultúra és a színház: „Biztosan igazad van – helyesel a szarka –, de itt, nálunk azt se tudják, mi az a színház. – Hát igen, itt nem értékelik a művészetet – fűzi hozzá a hófajd. – Egyetlen színház sincs errefelé! – Pont ezt mondtam én is – feleli erre a gém. – A színház, amit láttam, messze volt, nagyon messze.”
Tony Wolf: Mesél az erdő az állatokról. Mesél az erdő a törpékről. Fordították: Szőcs Zsóka, Todero Anna. Manó Könyvek, Budapest, 2018.