A 2013-ban, 73 évesen elhunyt Gémes József animációs rendező munkásságából kapunk most ízelítőt a Pannónia Stúdióban megszokott kétszintes, körgalériás elrendezésben. A munkássága során felsorolhatatlan mennyiségű díjjal értékelt Gémes József 44 évet töltött a stúdióban, olyan – még talán nem legendás, de fél emberöltő múlva azzá váló – rajzfilmek fűződnek a nevéhez, mint a Hugó, a víziló (1973), a Vili, a veréb (1988) vagy A hercegnő és a kobold (1991).
Az 1984-ben bemutatott Daliás időkre valahogy nem emlékeztem, pedig a kiállítás – amennyire a látottakból kiderül, jogosan – a mester fő műveként prezentálja az Arany János Toldija alapján készült olajfestmény-animációt.
Vagyis a Daliás idők foglalja el a teljes második emeletet, míg az elsőt a már említett rajzfilmekből származó jelenetek, fázisrajzok, meg mindenféle más a művész életéből, még egy visszafogott önarckép is – és ez a visszafogottság, amint az Békési Sándor animációs rendezőnek, egykori munkatársnak a megnyitón elhangzó visszaemlékezéséből kiderült, szorosan hozzátartozott Gémes Józsefhez.
Békési Sándor a bemutatott képekről mint a mesterségszeretet, anyagszeretet, illetve történelemszeretet példájáról beszélt. Felidézte: Gémes József tartózkodó, csendes ember volt, amivel ki is tűnt a Pannónia Stúdió nagy alakjai közül. Soha nem múlatta az időt a társaság kedvéért, ő volt a rajzfilmesek Tacitusa. Csak akkor ébredt benne kíváncsiság, ha valaki érdekes festményt, rajzot mutatott neki.
Békési hangsúlyozta: Gémes József soha nem akart intellektuális művészetet csinálni, őt maga a mesterség, az anyag kezelése érdekelte, de fölényes szakmai tudását sosem emelte mások előtt piedesztálra. A mozdulat érdekelte őt és a mozgatás, de nemcsak a tervezőasztalon, hanem a történelemben is. Élete utolsó alkotása a 2009-es Népek-országok térkép-animáció, amelynek alapkérdése: hogyan formálódik Európa történelme a Nagy Mozgató keze alatt. Sajnos a kiállítás nem idézi meg ezt az elhangzottak alapján igen különleges munkát.
A Daliás idők kísérőszövege nem hazudik: a képek mindegyike megdöbbentően drámai hatású, önálló alkotásként is megállná a helyét bármilyen környezetben, de közben egy pillanatra sem megy át öncélú művészkedésbe a dolog – minden vonal a történetet szolgálja.
Ismét hangsúlyozom: a Pannónia Filmstúdiót nem azért szeretjük, mert az ország legszebben prezentált, legbombasztikusabb kiállításait találjuk ott (de ha alkalmaznak majd egy kiállítástervezőt-rendezőt, hogy a kísérőszöveg ne csak úgy a falra legyen ragasztva a tablók mellé, hanem legyen valami vizuális arculata a dolog egészének, illetve megfelelően lesznek megvilágítva a művek, akkor még jobban fogjuk szeretni), hanem mert senki más nem fog kiállítást csinálni ebben az országban a zseniális – és sok esetben az érvényességüket is máig megőrző – magyar rajzfilmek készítőiről és közülük is egy olyan ritka alázatos mesteremberről, mint Gémes József.
Mert a rendszeres kiállításjáró sok alanyi művész munkáját csodálja meg hétről hétre. Mind formabontó, izgalmas egyéniség. De a nagy csudálatba és a sok formabontó egyéniségbe belefárad az ember. Olyankor jólesik megnézni valakit, aki „csak” illusztrált. Mindenkinek ajánlott, a legkisebbeknek Vili és Hugó, a nagyobbaknak Toldi Miklós miatt, akit meg egyik sem érdekel, annak azért, hogy lássa, hogyan kell rajzolni.
A kiállítás augusztus végéig látogatható, mindennap 9–17 óra között.