Leonard Bernstein (1918–1990) nagyon szerette a magyarokat, a magyar zenét és Magyarországot, ahol többször is megfordult, ilyenkor mindig találkozott Juhász Előd műsorvezetővel, aki saját bevallása szerint a híres amerikai karmesternek, zeneszerzőnek köszönheti, hogy televíziós lett.
– A Zeneakadémia után Bernstein hatott rám a legtöbbet, tőle tanultam a legtöbbet, főképp a zene továbbadásának művészetéből – mesélte.
– Nélküle valószínűleg televíziós pályára sem lépek. Tudjuk, hogy nem volt csodagyerek, de már alig tizenöt évesen verseket faragott, köztük nem egy olyat, amely zenei hatásokat tükröz. Kifejezési vágya tehát már akkor túlmutatott a pusztán zenei eszközökön. Még fontosabb azonban az a kora ifjúságától megnyilvánult képessége, hogy másoknak az érdeklődését is a zene, a zenélés felé fordítsa, persze nemcsak élőszóval vagy az írásaival, hanem zenével, többnyire saját muzsikálásával. Ragyogóan élt a televíziónak a zenét milliókhoz közel vivő, népszerűsítő lehetőségeivel, 1954. november 14-én lépett fel először „műsorismertetőként” a televízióban, az Omnibusz programban. Mindig a zene legbensőbb rétegét, „lelkét” ragadta meg, és azt világosan, könnyed formában, szinte játszva tárta fel a hallgatók előtt. Erről így beszélt: „Azáltal, hogy magam beszéltem a hallgatósághoz, csaknem a szemük láttára hívtam életre a zenét olyan programokkal, amelyekben oktató szándékkal boncolgattam a témákat – a zenét odahoztam a nagyközönség elé, és kiiktattam a közvetítőt. Nem kezeltem oltárként a publikumot.” Sokszor vett példákat a társművészetekből, így az irodalomból és a képzőművészetből, de saját élményeiből is. A tonalitás megértéséhez baseballhasonlatokkal segített, a modális sorok vagy a hangközök bemutatásához pedig Beatles-példákkal. Amikor a disszonanciákról beszélt, illusztrációként egyik kezével a West Side Stroryból az Americát, a másikkal az amerikai himnuszt zongorázta.
Juhász Előd azt is megemlíti különböző nyilatkozataiban, írásaiban, hogy Bernstein az előadásai során több alkalommal a közönséget is aktivizálta, például megtanította őket a vezénylés alapelemeire. Sőt ahol csak lehetett, parodizálóképességét is kamatoztatta.
A recitativo, azaz az énekbeszéd ismertetésénél arra a mondatra, hogy „a csirke ára három centtel magasabb lett”, egymásután Mozart, Verdi és Wagner stílusában rögtönözve komponált zenét. Általában sok népszerű zenei részletet idézett, az ismerttől – jó pedagógus módján – fokozatosan közelítve az ismeretlenhez. Ötleteivel, szellemes hasonlataival, családias hangvételével mindig kellemes atmoszférát teremtett és lekötötte a figyelmet.
Nemcsak beszélt, de zongorázott, énekelt és természetesen vezényelt is. Nem véletlenül írták róla: ő az előadás művésze. Sokrétű nevelőmunkájában feltétlenül az egyénisége lehetett a döntő tényező, az a szuggesztivitás, ahogy a mondanivalóját nemcsak elrendezni, formálni, hanem elhitetni is képes volt.
Hallatlanul népszerű volt mindenütt a világon. Juhász Elődnek nemcsak idehaza, hanem Bécsben, Párizsban, Rómában és New Yorkban is alkalma volt interjút készíteni a zsenivel, aki mindig szerényen nyilatkozott.
Például a következőket mondta egyszer magáról: „Számomra két dolog fontos: hogy az előadásban a darabok lelkét, atmoszféráját igyekezzem megragadni, és hogy tanítsak, magyarázzak. Talán sokkal inkább vagyok tanár, mint bármi más. Mindaz, amit teszek, kísérlet, hogy érzéseimet, gondolataimat a zenéről másokkal közöljem. Ennek az átadásnak mindig szükségét érzem. Nagyon mély koncentrációt, nagy odaadást, sok energiát igényel minden egyes előadás. Igen bonyolult feladat a legnehezebb kérdésekről a lehető legvilágosabban beszélni, hogy a fiatalabb és az idősebb korosztály is megértse.”
Bartók Béláról így beszélt Juhász Elődnek a mester: „Kétszer találkoztam Bartókkal, először Washingtonban egy hangversenyen, majd New Yorkban. Sajnos csak néhány szót válthattunk, de lenyűgözött törékeny lénye, ám amikor leült a zongorához – bumm! Olyan erővel játszott, hihetetlennek tetszett, hogy ilyen kicsiny testből ennyi energia szülessen!”
Bernstein szívesen idézte fel Juhász Elődnek első budapesti látogatását is, amikor éppen hetven éve, 1948-ban ifjú karmesterként olyan frenetikus sikert aratott, hogy a közönség a Zeneakadémiáról vállra emelve vitte az Astoria Szállodába. Ez a diadalút jellemezte az egész pályafutását.
Világszerte a Candide-dal ünnepelnek
Kissé meglepő, de semmiképp sem véletlen, hogy a Berstein-centenárium nyitányaként április 18-án a Carnegie Hallban a kritikusok által musicalként, operettként, sőt vígoperaként besorolt Candide koncertverzióját adták elő, de az ív jövő nyárig húzódik, a Philadelphia Orchestra is a Candide-ot hirdette meg június 20-ra és 22-re a Verizon Hallba. És talán az is említésre méltó, hogy tavaly Miskolcon a németországi Pforzheimi Színház vendégjátékában volt látható az 1956-ban a Broadwayn bemutatott darab. (Magyar színpadokon inkább csak a nyitány vagy a Kunigunda Glitter and Be Gay kezdetű áriája hallható az operagálákon.) Az operett Voltaire 1759-ben írt, azonos című novelláján alapul, ősbemutatója Lillian Hellman librettójával nem igazán aratott sikert. 1974 óta Hugh Wheeler szövegkönyvét használják, amely sokkal közelebb áll az eredeti műhöz. John Latouche, Dorothy Parker, Stephen Sondheim, John Mauceri, John Wells és maga Berstein is közreműködött a szövegek jobbá tételében. Candide, a német fiatalember azt az optimista leibnizi tant vallja, amely szerint e világ a legjobb minden elképzelhető világ közt. Ideálisnak hitt kis világa azonban egy pillanat alatt széthullik, amikor kidobják a kastélyból, ahol teljes védelmet élvezett, és elkezdődik kalandos utazása. A budapesti közönség ma 19 órától a Müpában izgulhat az ifjú sorsáért. A művet a CAFe Budapest Fesztivál programsorozatának részeként, Szemenyei János főszereplésével, az UMZE Kamaraegyüttes, a Pécsi Balett és a Magyar Állami Operaház Énekkara közreműködésével adják elő. A rendező Böhm György, vezényel Hámori Máté. (B. O. E.)