A magyar és a világirodalom lelkes olvasója vagyok, eleinte esetlegesen, aztán felnőtté érésemmel tudatosan és módszeresen olvastam mindent, amihez csak hozzájutottam, és egy-két rossz emlékű kivételtől eltekintve soha nem esett nehezemre a dolog, sőt egyenesen odavoltam érte, kevés tevékenység ér fel az élvezeti értékével, mint sokan elmondták. Azonban egyik-másik nagy – külföldi vagy hazai – könyvtárban tett látogatásom után kialakult bennem egy kép, amely az idő(m) múlásával egyenes arányban foglalkoztat egyre inkább.
Persze azokon az eleinte bon mot-nak számító, később már csak sima közhelyként funkcionáló megfigyeléseken, hogy egy emberöltő nem elég, hogy végigolvassunk egyetlen irodalmat, nemhogy az összes jó könyvet, egy lendületes ugrással túljutottam (hiába, aki eleget jár könyvtárba gyalog, és munkája folytán szinte mindig könyveket cipel, félelmetes izomzatra tesz szert).
De aztán jött a felismerés: míg egyre újabb és újabb kiváló szerzők születnek, addig az emberöltőnyi időszak alatt az olvasásra rendelkezésre álló idő hossza egyáltalán nem nő (sőt némileg csökken, hála a sok hülyeségnek, amivel az olvasás mellett még foglalkozni kell). Azaz: egyre több olyan szerző van, akiről tudjuk, hogy kiváló, hogy nagyszerű, akit szeretünk, szerettünk vagy újra szeretnénk olvasni, és ez a szám bizony napról napra növekszik. Mi viszont – már ami az időnket illeti – nem.
Kétségbeesve kell tehát látnunk, hogy egyre kevesebb lesz az időnk és egyre több az elolvasásra érdemes szerző: ha összehasonlítjuk magunkat egy középkori emberrel, nekünk sokkal több afféle „kötelező” olvasmányunk van, ami alatt nem az iskolai anyagot értem, hanem azon szerzők munkáit, amelyeket feltétlenül ismernünk kell, ha úri társaságban nem akarunk kukán hallgatni/van némi önbecsülésünk/egyáltalán szeretünk olvasni.
Az ember e felismerést követően eleinte kapkod, pánikol, idekap, odakap, klasszikusokat olvas kortársakkal, aztán csak egyiket, csak másikat, de mi van a közelmúlttal, azok már klasszikusok? Nem, de hiszen nem is kortársak! Hát tényleg nem… És így tovább. Majd végiggondolja a dolgokat, okos fejével biccent, nem remél, de megfigyeli, mit tesznek mások, és törvényszerűségeket vél fölfedezni. Azt látja, hogy a társadalomnak ama elenyésző része, amelyik még olvas egyáltalán, egy idő után szelektálni kezd: némely elhunyt szerzők divatba jönnek, némely elhunyt szerzők pedig – legyenek akár a legkiválóbbak közül valók – örökre elsüllyednek.
Vagy jó esetben nem örökre, csak néhány évtizedre. Aztán jön egy lelkes csapat, és kritikai kiadást csinál, konferenciát szervez, újra bevezeti az adott szerzőt a köztudatba (amennyire egy ilyen marginális dolog egyáltalán bekerülhet az olyan fontos ügyek mellé, mint a napi megélhetés vagy a politika), úgyszólván rekanonizálja. Ennek persze örülni kellene, de miként örüljünk, ha közben nem feledkezhetünk meg arról, hogy a jelenséggel óhatatlanul együtt jár az, hogy más, kevésbé újrafelfedezett szerzők emiatt még inkább háttérbe szorulnak, és csak néhány elszánt irodalombarát számára cseng ismerősen a nevük.
Megállapítja tehát mindezt a megfigyelő olvasó, elégedetten bólint, hogy ezen a szitán is átlátott, bár senki nem akarta, hogy ne lásson át, majd arra gondol: inkább bekeríti a házát, mint ama gazda, tovább bővíti, öntözgeti és ápolja könyvtárát, és azt olvassa, amihez kedve támad. Egye meg a fene! (Közben persze szégyenkezik is kicsit, mert a pillanatnyi élvezet kedvéért feladta az eszményt, az Irodalom rendszerszerű megismerésébe vetett fiatalkori és – lássuk be – eléggé naiv hitét, de aztán kiszabott éveire gondol, és hálás, hogy ennyit is sikerült olvasni, ezt már nem veheti el senki és semmi, és külön hálás azért, hogy olyan a szép magyar és a világirodalom, hogy ezt a nemes tevékenységet mindig örömmel űzhette.)