A néző pedig kacag, borzong, szörnyülködik, vagy egyenesen megbotránkozik. A szentendrei Folt kávézóban zajló megnyitó előtt fél füllel hallom, amint egy apuka óvodás gyermeke érdeklődésére lakonikus műértéssel a „beteg” terminussal illeti a képeket, amivel csak fokozza a gyermeki érdeklődést, amit az „életellenes” terminussal folyt el végül sikerrel.
Pedig ha valami, hát élet van Farkas Dániel festményein, mégpedig tobzódó, tomboló, buján zöldellő, meg kékellő, sárgálló, vereslő élet, aminek bizonyos elemei politikailag korrekt korunkban természetesen tizennyolcas karikát kapnak, hiszen egy városi gyermeket nyilván megállít a fejlődésében mindaz, amit egy falusi gyermek naponta láthat a baromfiudvaron meg a legelőn.
Ez itt nem píszí, ahogy nem azok Aesopus állatmeséi, vagy a világ bármely pontjáról való népmesék sem, mert Farkas Dánielben bizony ugyanaz a mesélőkedv, játékkedv munkál, mint azokban a mesélőkben, akik már emberi kultúránk kezdetén állati orcát viselő példázatokkal élve mutattak rá gyarlóságainkra, kicsinységeinkre, és végső soron halandóságunk tudatából fakadó életszeretetünkre. Farkas Dániel világa nem korszerű, de kortalan, ahogy a reneszánsz életöröm vagy a középkori haláltudat is az.
– Azért használtam állatokat, mert jellemet ábrázoltam velük. Egy ideig leragadtam a farkasnál, ez a szabadságot, a sérthetetlenséget jelentette nekem, egy kicsit macsós felhanggal… Aztán ezt ösztönösen elhagytam, változom, a motívumok is változnak. Most korszak nélküli lettem – tűnődik a festő, amikor közösen felidézzük az elmúlt körülbelül tíz év etapjait, a G. I. Joe játékkatonák és a Harcosok klubja szereplőinek ábrázolását, a farkasokat, és a cirkusz világát, az erőművészt, a szakállas nőt, Hook kapitányt.
– A mostani képek nagyon heterogének, ami talán összeköti a dolgokat, az a humoros, erotikus, ironizáló, önironizáló jelleg. De nem látom ezt kívülről, nem tudom magam pozicionálni egy képen, hogy hol is vagyok benne. Az tudatos dolog volt, hogy szakadjunk el sorozatoktól, korszakoktól, álljon meg a saját lábán egy kép. Most nincsen „országom”, úgymond. Játszóházban vagyok – morfondírozik a művész, mintha őneki sem igazán volna kedve komolyan venni magát. Persze régről tudjuk, hogy ami a legkomolyabban veendő, az éppen a játék, ha provokál, ha önironizál.
Ideje, hogy megismerjük azt a művészt, aki bátran hagyja, hogy vele és rajta is nevessünk, aki öntudatlanul idézi Brueghel és Bosch horrorisztikus groteszkjeinek formavilágát, Chagall beteg színeit, és akinek alakjaival közeli rokonságban vannak Szabó Vladimir karikaturisztikus törpéi az emberi létállapotok határáról, vagy épp Kis Róka Csaba teátrális preparátumai.
Az NKA támogatásával megvalósult tárlat május 1-ig látható a szentendrei Folt kávézóban.