A ’97-ben nagy vihart kavart (s azóta a közszolgálati csatornákon igen sokszor ismételt) A Seuso-kincsek rejtélye után április végén mutatják be a körülbelül százperces, egész estés mozit: az újkori történelmünk legizgalmasabb kincsvadászatát földolgozó dokumentumfilm második, befejező részét.
A filmben megszólal többek között az a személy, akit a tárgyak kivitelére béreltek föl, megismerjük annak a gyűjtőnek az életútját, akihez a szocializmusban került a meggyilkolt Sümegh Józseftől a kincsek nagy része. Találkozunk azokkal a gyűjtőkkel, akik a kezén keresztülment valamelyik tárgy, ám föl sem ismerték, mi az, és azzal a családdal, amely el is adott párat az Ecserin.
Velük történt az a tragikomikus eset, hogy miután hosszú ideig sikertelenül próbálván eladni egy tálat a pécsi vásárban, egyikük megelégelte a rokkákkal, miegyébbel megpakolt Zsiguliban hányódó, eladhatatlan, ronda és nehéz vacakkal vesződést, s valahol Pest és Pécs között nemes egyszerűséggel kidobta azt az ablakon. ’97 óta Dézsy rengeteg új információ birtokába jutott, fény derül a Magyarországon állomásozó szovjet katonák csempészkedésére, ahogy a magyar kulturális tárcának 2009-ben két, Oroszországban lévő tálat felajánló (azóta elhunyt) kalandor működésére is, akivel megállapodás is született egy igen jelentős összegről. Ez ügyben egyébként a mai napig is bűnvádi eljárás van folyamatban az akkori kulturális tárca háza táján – amelynek vezetői a tárgyak megvételétől végül elálltak.
Ha valaki Dézsy fanatikus lelkesedését követve (beszélgetőtársam többek között a leletek első felbukkanásának valószínűsíthető helyszínéről készült, méretes légi felvételekkel érkezik a találkozóra) elmélyed a Seuso-kincsek témájában, elképesztő világok nyílhatnak meg előtte. A műkincskereskedelem – ahol legalitás és illegalitás közt hamar elmosódik a határ – szereplői magas társadalmi osztályokból kikerülő, alkalmasint maffiamódszerekkel dolgoztató, rajongó gyűjtők.
A rendező-riporter maga is elképedéssel a hangjában számol be arról, ahogy tüchtig professzorok adnak ki megrendelést bűnözőknek adott kép elrablására adott múzeumból. A gyűjtő szinte felfoghatatlan, perverz karakter: elképesztő mennyiségű pénze és hatékony kapcsolatrendszere van ahhoz, hogy megszerezzen valamit, amit berak a gyűjteményébe, majd húsz év múlva a titkos kis szobájában előveszi, nézegeti és visszateszi.
Dézsy meggyőződése, hogy Magyarországon is vannak még rejtőző darabjai a különleges leletnek, a pár érintett gyűjtő azért nem akarja ezeket előadni, mert akkor el kellene számolnia élete egész gyűjteményével. S akkor kiderülne: a magyarországi műkincsgyűjtők igen vékony jégen járnak. A világháború óta rengeteg gyűjtemény képződött csencselés, csereberélés útján, sok esetben viszont – ahogy az elején is említett példa mutatja – úgy mentek át tárgyak kezeken, hogy ideiglenes gazdáiknak halvány fogalmuk nem volt azok jelentőségéről, maximum beolvasztásra való színezüstben gondolkodtak.
Dézsy Zoltán legfőképpen arra büszke, hogy a ’93-ban elvesztett per óta életben tudja tartani a Seuso-kincsek ügyének naprakészségét. Kimondott célja, hogy bemutatandó filmjével újabb föltárásokat generáljon – az is meggyőződése, hogy a tárgyegyüttes egyes darabjai még mindig a földben vannak. Mindezzel együtt pedig magára vállalja a közvetítő szerepét a magyar állam felé – első filmje óta is rengetegen keresték, nyomatékosítja, hogy telefonszáma továbbra is nyilvános – arra az esetre, ha valakinek a kincs valamely darabjáról tudomása lenne.
Mindenesetre mi várjuk a tavaszi premiert, és biztosak lehetünk abban, hogy olyan ember munkáját láthatjuk majd, aki a legnagyobb mértékű szakmai alázattal, ugyanakkor el nem múló, gyermeki lelkesedéssel szolgál minket múltunk darabkáinak megismerésében és megértésében.