Amikor egy festő nemcsak megfigyeléssel, technikával és töprengéssel dolgozik, de erővel is, mint Mednyánszky vagy Csontváry, akkor a vászonhoz közeledve lelassulnak lépteink: ne kerüljünk túl hamar közel, legyen időnk megélni a nagyvonalú ecsetvonásokat, a szétbomló és újra összeálló perspektívát és a színeket. A színeket, amiket bizony soha nem látunk a valóságban, csak akkor, ha hozzáadjuk az összes többi valóságot is, ahogy a régi mesterek tették. Mondom: nagy vásznak, nagy gesztusok előtt könnyen jön az áhítat.
Ám ritka, ha a teremtett világ észleletének és felbontásának, majd átélésének és föltárásának, láttatásának kompozíciói (gondoljunk csak el az expresszionizmusig meg minden izmusig, aztán azokon is túl, ebbe a furcsa jelenbe) egyenesen ösztöneinket, érzékeinket szólítják meg. És ez nem azért van, mert kevés az ösztönös alkotó, hanem mert egy kompozícióban és koncepcióban szükségképp ott a spekuláció is, és nem sokan tudnak úgy dolgozni, hogy a néző ne hallja a képből a művész tudatának folyamatos recsegés-ropogását.
Nagy öröm látni székesfővárosunkban, a Széphárom Közösségi Térben a Zalaegerszegen élő, 2013-ban Magyar Bronz Érdemkereszttel kitüntetett erdélyi mester, Nemes László kiállítását.
A Széphárom három részre tagolt kiállítótere remek gazdája ezeknek a grandiózus, sodró erejű vásznaknak, plasztikáknak, posztamenseknek. Nemesnél a posztamens sokszor nem egy plasztika platformjául szolgál, hanem festett kubusként műtárggyá válik. A kiindulópontok ismert témák: virágcsendélet, akt, csoportozat, hangszerábrázolás, portré, maszk, torzó, tájkép.
Csak itt robbanásszerű szín- és formabomlás, burjánzás indul ki az alapformából, amitől aztán a valaha volt tárgy vagy élőlény már nem, vagy kevéssé emlékeztet valaha megfigyelt alakjára. A mester nem fukarkodik az anyaggal, két métert is elérik a nagyobb vásznak, de a nagy erőből, nagy nekiveselkedésből is könnyed fölény árad: az dolgozik így, aki régóta ismeri a dolgok formáját és idejét, de formátlanságát és időtlenségét is.
Semmi nem marad úgy, ahogy látni akarjuk, az emlékezet nem képes fogalmilag és képileg körülárkolni ezt a mindent elsöprő burjánzást, ezt a végtelen metamorfózistablót. Némelyik képen jobban, némelyiken kevésbé látszik, mi volt az amorf entitás: váza, emberfej, körte vagy több emberalak. Ahogy az is jobban vagy kevésbé látszik, merre mutatnak az átalakulás lehetőségei: az ismert dolgokból kirobbanó, csáp- és indaszerű, kavargó ecsetvonások között fölismerhetők szerves dolgok, szemek, bimbók, levelek – vagy ezek ígéretei.
A színek harsányak, mégsem nyugtalanítóak, hanem valami bizarr arányérzékkel válnak eksztatikusan otthonossá – sosem szerettem, ha egy művésznek olyan tarka a vászna, mint a palettája, de ezzel az áradattal szemben nincs helye fanyalgásnak
Szólni kell Nemes kedvelt, örök témájáról: a női aktról is. Duzzadó keblű, hangsúlyosan erotikus torzók ezek, ott látjuk a legnagyobb képen is az egyiket, dimbes-dombos táj fölé tornyosulva, szélkergette bárányfelhőket fenyegetve a fejéből fejlődő viharfellegekkel. Ravasz dolog. Aláhúzatik a legáltalánosabb konszenzus, hogy a hülye is értse: erotikát akarok képileg megjeleníteni, tehát aktot ábrázolok.
Csakhogy Nemesnél nem az akt erotikus, hanem az egész teremtett világ. Minden emberi vagy növényi formából kiinduló ősburjánzás egyértelműen hirdeti az ars poeticát: az anyatermészet, a teremtett világ ab ovo erotikus. És természetesen nem sunyi, civilizált, kukkoldai erotika ez, hanem az ősvágy, őspárzás, vagyis a folyamatos genezis tudomásulvétele. És Isten látja, hogy ez jó.
A kiállítás megtekinthető a Széphárom Közösségi Térben december 29-ig, keddtől péntekig 10–18, szombaton 10–14 óra között.