Kiugrott tanárként néha még most is hörögve és verejtékben úszva ébredek éjszakánként, hogy másnap át kell esnem a tanárminősítésen, amelynek során nyilván magasan képzett, hozzáértő szakemberek egyetlen negyvenöt perces óra alatt megvizsgálják mind a hetvenhét kompetenciámat. Ilyenkor hosszú percekbe telik megnyugodni, de mindig némi szorongással és lehajtott fővel gondolok arra, hogy ha az életvihar visszakerget a tanügybe, biztosan nem úszom meg ezt a fajta keresztre feszítést, és akkor bizony majd milyen jól fog jönni Havas Judit kiváló könyve, a Csodaváró hangszer – A művészi beszéd oktatása a mindennapi élet színterein (Magyarországon, Észak- és Dél-Amerikában és Franciaországban).
– A nyolc pedagóguskompetenciára épülő követelmények közös sajátossága az, hogy mindegyik hatékony, tudatos tanári kommunikációt feltételez, amelynek fejlesztéséhez az oktatás részeként a művészi beszéd technikájának elsajátítása, készségének és képességének tökéletesítése jelentős alapokat és támogatást nyújthat – hangsúlyozza a szerző. Mint kifejti, a beszéd és vers tanításának célja az, hogy hozzásegítse a pedagógusjelölteket a beszédük oldottá és természetessé válásához, eligazítást nyújtva nekik az iskolai, tantestületi és egyéb nyilvános fórumokon, konferenciákon történő megnyilvánulásokban.
„A cél az érthetőség és az élményszerűség megvalósítása” – írja. Ebben pedig maradéktalan segítséget nyújt ez a kötet, amely három fő részre oszlik, mint már az előszóból megtudjuk: az első a hangterápiával, a művészi beszéd és a beszédművészet alapjaival ismertet meg bennünket, a második a magyar nyelv külföldi oktatásának műhelytitkaiba és nehézségeibe nyújt bepillantást, a harmadik pedig egy szöveggyűjtemény, amely a megtanulásra és elmondásra, szavalásra szánt irodalmi alkotásokból közöl válogatást.
Az első rész nagyon komoly szaktudással megírt tankönyv, amely helyenként annyira kedvesen megfogalmazott részeket tartalmaz, hogy az olvasó valósággal gyönyörködik – íme, egy légzőgyakorlat-leírás eleje: „Fekvő helyzetben a legegyszerűbb kidolgozni a helyes légzéstechnikát. Éppen ezért ajánlatos kellemes környezetben – akár az asztalokra fekve a teremben – hanyatt feküdni, s behunyt szemmel odaképzelni magunkat valami kellemes helyre: vízpartra, hegyekbe, virágos rétre, és közben ellazítani a jobb-bal lábfejet, lábszárat, combokat, csípőt, törzset, jobb-bal kézfejet, csuklót, alkart, felkart, nyakat, hogy a folyamat végére úgy érezzük magunkat, mint az ismert szürrealista Dalí-kép, Az emlékezet állandósága (1931) elfolyó számlapja.”
A második rész igen érdekes és tanulságos beszélgetéseket tartalmaz, amelyeket a szerző a magyar nyelvet nem a megszokott környezetben tanító vagy tanuló emberekkel készített. Mint előszavában írja: „Előadó körútjaim során tapasztaltam, mennyire fontos a külföldi magyarságnak az anyanyelv ápolása és megtartása. A harmadik nemzedék már gyakran csak törve beszéli a magyart, de éppen ebből a közegből kerül ki a nyelvtanulók széles tábora. (…) Sokan tanítják nyelvünket világszerte, s nem mind rendelkeznek nyelvoktatói végzettséggel. Azonban magyarságtudatuk, a magyar nyelv végtelen szeretete és átörökítésének missziója összekapcsolja őket.”
A szerző amúgy rendkívül elkeserítő képet fest az állandósult, akut nyelvi közállapotokról: „Magyarországon a nyelv romlása, az élőszóbeli megnyilvánulások fogyatékossága nap mint nap érzékelhető a különféle kommunikációs színtereken. A köznyelvi élőbeszéd szereplőit, a rádió- és televízió-műsorok szereplőit hallgatva gyakran találkozunk bántó beszédmodortalanságokkal.” Éppen ezért duplán és hangsúlyosan csodálatos olvasmány (és felhasználható anyag) a kötet harmadik része, a szöveggyűjtemény, amely azon túl, hogy a kanonizált és a kánonból ki nem hagyható szerzőktől mind közöl egy-két szöveget, a kötet szerzőjének ízlésvilágát is tükrözi, és olyan írásokkal is megismertet, amelyekkel a hétköznapi olvasó nem feltétlenül találkozik.
A szöveggyűjteményt lapozva rájöttem, hogy nagyon szeretek antológiákat olvasni – olyan, mint valami finomság-kvintesszencia, amelybe mindenből, mindenkitől a legjobb kerül, és nyilván tudunk róluk, de az összes művet tartalmazó köteteket évek óta nem vettük le a polcról, és most nagyon jó érzés újraolvasni őket. Úgyhogy a kiváló tanulmányokon és gyakorlatleírásokon, valamint a második részben olvasható, fölöttébb érdekes beszélgetéseken túl ezért a harmadik részért is nagy dicséret illeti a szerzőt, mert még az is gazdagodhat a szövegeket elolvasva, akinek amúgy nem feltétlenül létérdeke a művészi beszéd (vannak ilyenek egyáltalán?), de azért a szépre áhítozik.
Havas Judit: Csodaváró hangszer. A művészi beszéd oktatása a mindennapi élet színterein (Magyarországon, Észak- és Dél-Amerikában és Franciaországban). K. n., Budapest, 2018.