Hogy fel tudjuk fogni az átváltozás káprázatát, csendre van szükségünk. Az eső – a tisztító eső – szálán leereszkedő nyugalomra. Arra a csendre, amely valósággal kopog bennünk, de ebből a végtelennel birkózó zajból kívül semmit se hallani. Mert valójában a megigazulás csendjéről van szó.
A csend kútja ugyan mély, az igazi alkotó innen (is) merít. Ha a színezett anyag, textilművész esetében a len, a kender, a juta, a gyapjú, az aranyszál valaminő kozmikus rend és kozmikus szárnyalás igézetében átszellemül, és képes fölmutatni minden szépség velejáróját, a lelki tartalmakat, akkor a művésznek nyert ügye van. A belső tűz világít – Jézus Krisztus lámpásával és a középkor (majd újkor) történelmet, építészetet, szakralitást, szépészetet magában foglaló igézetével. Hager Ritta korai művei mi mások volnának, mint a szépségben dúskáló erő és magabiztosság hírnökei. Hiszen a jutából kötözött és csomózott Gondolkodó szék (1976) királyi fülkéket idéző térosztása – végső soron az egészben a Szentháromság honol – kibillent minket a való időből. Az Összefonódás (1974) legyezőjének plasztikai derűje – a technika hasonló a fönt említett font-kötözött jutaremekkel – a Nap-középpontú, ám már itt a szakralitással átitatott néprajzi jellegű fonást emeli a magasba.
Ezeken a korai munkákon már látni lehetett, hogy minő kristályosodó úton indult el a szekér, megrakva bibliai allúziókkal, a gondolatot mint fénytovábbító eszközt a látás és meditáció középpontjába állítva. Krisztus kereszthalála – mindannyiunk megváltása – gondolati súlyát (a golgotai sötétségből való kievezés reményét) adja a kétkedőknek. Az Éj (1986) sűrűn font vertikális oszlopai mögül kivillanó, fényben tobzódó keresztforma erre utal. Miként a Folyamat jobbról áradó fényzuhataga, amelyen az áradó „testből” kicsapó diagonálisok szinte metszik a plasztikus gobelin erdejének szálfáit, ugyancsak az isteni világosság tudatosítója.
Magasba nyúló kezek várakozásba görcsölt ujjakkal hívják a Megváltót (amely az 1998–2000-ben készült Reményen kereszt formájú fénykorpusz), s a „miniátori” munka közben szemlélődő textilművész attól lesz gondolatittas, hogy nem feledi a Biblia tanítását: Evezz a mélyre! Ami Lukácsnál pragmatikus parancs („vessétek ki hálóitokat a fogásra”), az az alkotónknál hitbéli elmélyülés, a magába fordulás imája.
Hát persze, hogy a vegyes fölvetésű gobelin, az 1990-es Apokalipszis (gyapjú, len) súlyosodó fekete felhői – alulról hiába a tisztítótűz világossága – nyomasztóan hatnak, ám vele szemben ott a több ember- és állatalakot hordozó, invenciózus szerkezetű (három, égbe menő csík), a megtérő bűnöst szimbolizáló Elveszett bárány. S nemkülönben, hozzá hasonló fényvibrálással, az …És fölméne… (1990) fölfelé szikrázó fényangyala.
A művész képes bevonni bennünket titokkal teli, ám mindig emberi kalandjába, ezt teszi szakrális hangsúllyal legremekebb textil kisplasztikája, a Palla (1993), s legkivált a festői szépségű, a pápát, Szűz Máriát és Szent Istvánt harmóniában megjelenítő Magyar nosztalgia. (Középpontban a kis mérete ellenére is hatalmas koronával.) Ugyanaz a kéz, ugyanaz a hit formálta őket, mint a nagy méretű gobelineket.
Ettől sugárzó a teljességük.