– Nemrég tért haza Amerikából. Az új 49/49 című regénye fordítása miatt utazott ki?
– Erről szó van, de egyelőre csak szó. Először kiadót kell találnunk. Eddig egyetlen regényem fordították le angolra, az Amszterdamot, méghozzá Thomas Cooper. Más ügyben jártam kint, részt vettem egy kortárs európai irodalomról az európai identitásról szóló beszélgetésen és konferencián is. Vincze Máté, a New York-i Balassi Intézet igazgatója hívott meg, hogy képviseljem Magyarországot. Norvégiától kezdve Spanyolországon át Máltáig tizennégy nemzet költői, írói voltak jelen.
– Milyen témák merültek fel?
– Az európai identitás volt az alapvető kérdés, a globalizáció és migráció, és úgy általában az új kihívások – tehát lényegében mindenről lehetett beszélni. Én voltam a korelnök. Az első este a Cervantes Intézetben rövid beszédet is mondtam. Identity in a global village címmel, amit erre az alkalomra angolul írtam. A társalgás angolul szólt persze. A második nap minden író három-négy percig felolvashatott valamit saját nyelven, a szöveget pedig kivetítették angolul. Szerencsére a szépszámú közönség nagyon érdeklődő volt a tizennegyedik alkalommal megrendezett fesztiválon.
– Ön miről beszélt? Úgy általában a magyar irodalomról vagy először a magyarokról?
– Elmondtam, hogy egy szigetország vagyunk a szláv, germán és neolatin nyelvek tengerében, azt, hogy világszínvonalon írunk és fordítunk a mi titkos nyelvünkön, amit 15 milliónyian beszélünk. És azt is, hogy a nyelvünk a XXI. században sem fog kihalni. Persze nem az számít, hogy mekkora egy nemzet, hanem, hogy mit ad a világnak. Csak olyan bagatell találmányokat említettem nekik, mint a komputer, a hologram, a hidrogénbomba, a hangosfilm, a helikopter, a flopi, a karburátor és így tovább. Hüledeztek. Pedig elég ha csak két nevet mondok kétféle embernek: Bartók a zenében, Puskás a fociban.
– Az amerikai sajtóban rengeteg negatív kritikát lehet olvasni Magyarországról. Ez visszaköszönt a közönség kérdéseiben?
– Valamennyire igen, de nem annyira, mint vártam. Sokkal rosszabbra számítottam, fel is készültem minden eshetőségre. Elmondtam, hogy mi hazafiak vagyunk, nem nacionalisták, védjük a hazánkat, nem támadunk senkit és soha nem gyarmatosítottunk egy porszemet sem. Annyira védtük Európát, hogy majdnem belepusztultunk. Az amerikaiak sokszor meglepő dolgokat is tudhatnak rólunk. Na jó, az íróik. 1988-ban, amikor legutóbb New Yorkban jártam, Ishmael Reed, a Mumbo Jumbo című könyv szerzője, megkérdezte, hogy el tudnék-e neki intézni valamilyen ösztöndíjat Magyarországon, mert ide szeretne jönni. Akkoriban, az ancien régime-ben erre kevés esélyt láttam, de kíváncsi voltam, hogy miért jönne éppen ide. Erre azt felelte, hogy azért mert ott találkoznak a keresztutak… Hát ez így van, mondtam neki, de nem tudtam elintézni, hogy az egyik legjobb afroamerikai író ellátogasson hozzánk. Az én programom idén a New York-i Magyar Házban kezdődött. Telt ház volt, ’56-osok, ’68-asok és, örömömre, fiatalok is. Itt viszont már három fejezetet is bátorkodtam felolvasni az új regényemből.
– Nemzedéki, történelmi, romantikus vagy milyen regény a 49/49, ami egy különös szerelemről szól.
– Mondhatnám, hogy is-is. Az új könyv története két szálon fut. A huszadik századi részt úgy írtam meg, mintha történelmi regény lenne, mert egy ötven évvel ezelőtti szerelem, az már történelem. Bár a szerelem tojik a történelemre és a politikára, attól még benne van a korrajz, a Rákosi-, majd a Kádár-kor világa is. Mindkét főszereplő, Ill és Márk 1949-ben születtek, tehát kétszer 49+1 fejezetből is áll a regény. A másik szál e beteljesületlen tiniszerelem folytatása, csakhogy negyvenévnyi szünet van a két felvonás között.
– Mi okozza a hiátust?
– A lány, Ill, Norvégiába ment férjhez, és teljesen norvéggá vált, családot alapított, később pedig megtalálta élete szerelmét. Márkkal csak azután találkoznak újra, miután meghal a lány nagy szerelme, és ez a dolog összehozza őket. Ez már a huszonegyedik századi szál, vagy ahogyan én mondom: a nyuggeramúr.
– Az egyre inkább elöregedő Európában kezd időszerű téma lenni a nyugdíjas szerelem?
– Európában egyre többen vannak a hatvan év felettiek. Azt akartam ebben a könyvben megmutatni, hogy hatvan felett is van szerelem, szex és kibékülés. Egyszóval minden, ami egy párkapcsolatban elképzelhető. A fiatalok azt hiszik, hogy hatvan felett le van húzva a roló, de itt nem ér véget az élet.
– Miben más egy ilyen öregkori, mint egy tiniszerelem?
– A pár e-mailen kezd újra kapcsolatba kerülni, Skype-on beszélgetnek és így tovább. De ebben a korban már másképpen figyelsz egy nőre, sokkal egyenesebbek vagytok egymáshoz. Márk és Ill is sokkal őszintébbek, és sokkal mélyebben ismerik a másikat. A szerelem még fel is izzik, erősebb, mint a kamaszkori szerelem volt. És ha lehet ilyet mondani, a 49/49-ben tovább egyszerűsödött az eleve egyszerűként indult stílusom. Én nem bírom a nyolcoldalas mondatokat. És én, mint minden normális ember, a nőknek írok. Ők olvasnak. Nézz csak szét a buszon vagy a metrón.
– Mondták is a kritikát, hogy ez a legnőibb regénye. Pedig úgy tudom, egy nőkről szóló nagyregénnyel is készül.
– Én eléggé macsó fölfogású voltam fiatalon, aztán megjött az eszem. Ez a század is a nőké, meg egyáltalán. A nagyregény pedig évtizedek óta készülődik. Az életem során sok nővel találkoztam és elég sok mindent tudok róluk, tehát több nő történetéről és sorsáról szól majd a könyv. Sokáig Veronika volt a munkacíme, most újabban Franciska lett. Rengeteg jegyzetem van hozzá, de még mindig képtelen voltam írni az édesanyám és a nővérem haláláról, ezért még várok vele.
– A prózánál maradva, miért nyilatkozta, hogy harmincéves korig felesleges prózát írni? Tudtommal az ön első kötete 28 éves korában jelent meg.
– Én a nagyprózáról, nagyregényről beszéltem. És most New Yorkban jelen volt egy 21 éves osztrák írónő is első regényével. Erről ennyit. Én csak azt mondtam, fiatalon élni kell, és jegyzetelni. Esetleg rövidebb prózai formákat választani. Nem szerencsés, ha életed nagy témáid írod meg fiatalon – később rájössz – rosszul.
– Mi a véleménye a mostanában zajló kulturális vitákról?
– Nem érdekel, hogy vannak olyan írók akik meg akarnak felelni bizonyos elvárásoknak, ezért olyan politikai interjúkat adnak vagy kijelentéseket tesznek, ami elég ciki. Továbbra is azt mondom, mindnyájan magyarul írunk, és csak a megírt könyv minősége, az számít. A kultúráról nem vitatkozni kéne, hanem teremteni. Történelmet sokan tudnak csinálni, de kevesen tudják megírni. Vannak, akik már annyira megszokták: ők kapnak támogatást mindenre, utazást, fordítást, kapcsolatokat, és meg vannak sértődve, amennyiben ezen kulturális javakból most a nemzeti oldal is részesül.