Mindig izgalommal és aggódva veszem kézbe az új novellásköteteket, mert sokéves tapasztalatom, hogy ebben a könnyűnek hitt műfajban a legnehezebb újat, maradandót és jót alkotni. Néha úgy tűnik, még egy regényt is könnyebb megírni, mint a – meggyőződésem – legnehezebb műfaj, a novella tárházát, a novelláskötetet. A szerző nemcsak a nyelv és a saját írósága tudatában kell hogy legyen (és ezeknek korlátlan, teljhatalmú urának kell bizonyulnia), hanem valami elképesztő minőségű tudatossággal és önreflexióval is rendelkeznie kell.
Pontosan tudnia kell, hogy csak a közhelyesebb dolgokat említsük, hogy a novellában minden szónak önmagán túlmutató jelentősége van, az irodalomban és azon belül a novellában soha nincsenek véletlen szavak és soha nincsenek egyetlen értelemmel rendelkező szavak. Mindig van egy második jelentés, egy (vagy: a) titok, amit az olvasó megfejthet.
Na mármost: ritka az olyan novellista, pláne első kötetes novellista (de ha jobban belegondolok, a sokadik kötetes jó novellista is igen ritka), aki ezeken a buktatókon nem vérzik vagy legalábbis bukik el. Az 1980-ban született Papp Dénes, aki már több éve publikál folyóiratokban tanulmányt, elbeszélést, verset (ráadásul dalszerző is, a Kisavas zenekar tagja), és a Csóva című kötetben az elmúlt tizenöt év prózai munkáinak legjavát gyűjtötte össze, viszont bőven belül van a körön.
Látszik és érződik rajta a tudatosság, legalábbis az egyes szövegeken belül. Látszik és érződik, hogy nemcsak a műfaj szabályaival és feszegethető korlátaival van tisztában, hanem a novella metafizikai kérlelhetetlenségeivel is; ezeket hol kijátssza, hol engedelmeskedik nekik, de mindig termékeny módon viszonyul hozzájuk.
Ami kicsit zavaró, az a kötetkompozíció. A cím – Csóva – nagyon ígéretes, mert a tartalomjegyzék gyors átnézése után láthatjuk, hogy ilyen című szöveg a kötetben nincs: hm, szeretjük az afféle játékot. (Lásd még a kitűnő novellista Csender Levente Örök utca című kötetét, amelyikben szintén nincsen Örök utca című írás.) De utána mintha szétesne az egész: az ilyen fokú tudatosságot látó ínyenc olvasó először megpróbál valamiféle szervezőelvet belelátni a szövegek egymásutániságába, valamit, aminek az együttese több, mint a szövegek összessége.
Valamit, ami a csóvaság felé mutat. Talál, egészen pontosan találni is vél ilyesmiket, de aztán bátortalanul elveti őket, mert semmi nem igazolja vissza a kötetben. És végül elkezd arra hajlani, hogy itt nagy átgondolás nem történt, ezek a szövegek voltak, megíródtak valamikor, aztán szépen berakták őket egymás után egy könyvbe, ne adj’ isten a keletkezésük sorrendjében. És ha ez igaz, az ilyenfajta eljárás sokat gyengít a kötet minőségén.
Mely minőség, még egyszer mondom, kiváló. Papp Dénes erősen indít, jelzői, jelzős szerkezetei elképesztően hatásosak („metálzöld kaszáló”, „céklaszínű alkonyat”), a távolban feldereng a már említett Csender Levente és kicsit odébb maga Tar Sándor művészete is. Tud ilyeneket: „A követ, amin lépdeltem, állítólag embervér mosta. Ez jó jel, gondoltam, mert minden szóbeszéd segíti az otthonosságot, ha van, aki ezt elviseli, vagy elismeri, vagy nem ismeri.” Meg ilyeneket is: „Pukkadj meg, nagyzolsz itt, mint valami önkéntes véradó.”
Máshol viszont erőltetetten modoros és mindenáron humorosnak látszani akaró: „Ugyanis elszállt belőle az élet, miután négy golyó szállt belé.” Ez pedig azért rossz, mert ha a szerző nem dönti el az elején, hogy drámai történetet ír le, vagy enged az olcsóbb szóviccek csábításának, a nehezen megkreálható olvasói katarzist mindegyre veszélyeztetni fogja a kettő közötti alkotói tántorgás. Van, ahol a mottó vagy az első bekezdések ígérnek valami nagyszabásút, végül azonban a szerző megelégszik egy groteszk geggel, van, ahol a már kialakuló örömöt széttépi egy szóvicckézigránát, de még így is majd minden szöveg belül van azon a körön, amiről azt mondjuk: jó novella.
Papp Dénes: Csóva. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2017.