Az UNESCO (United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization – Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) világörökségi listáján majdnem ezer bejegyzett kulturális és természeti helyszín található, ám talán több tízezres lista sem lenne elég ahhoz, hogy az emberiség minden fontos történelmi emlékét, alkotását vagy a föld természeti kincseit feltüntessük a nemzetközi szervezet listáján, amelyet az 1972-es egyezmény szabályoz.
A hétvégén Manámában, Bahrein fővárosában ülésezett az UNESCO testülete, ahol 19 új kulturális és természeti helyszínt jegyeztek be a világörökségi listára, egy természeti helyszín körzetének pedig – a Bikin folyó völgyének – jelentősen módosították a határait. Az idei helyszínek között bőven találunk európai örökséget – mint például a naumburgi katedrálist (1028), a córdobai kalifátus székhelyét vagy az észak-olaszországi Ivrea város Olivetti-féle iparnegyedét, de felkerültek a listára a Koreai-félsziget déli részének buddhista kolostorai és a XIX. századi indiai modernizáció érdekes, indo-deco stílusúnak nevezett mumbai épületei is, amelyek az európai neogótikus és art deco, valamint az indiai stílus különös keverékei.
A lista évről évre bővül, ám sokan attól tartanak, hogy már így is túltelítetté vált, az örökséginfláció miatt nem jut elég figyelem a helyszíneknek, ráadásul ha valós gondok akadnak – például veszélybe kerül az egyik helyszín, mondjuk leomlik egy várfal vagy háborús sérülés éri –, az UNESCO általában azzal fenyegeti az örökségkezelőt, hogy leveszi a helyszínt a listáról, mert különben eszköztelen.
Az viszont kétségtelen, hogy a nemzetközi kulturális térképen nagyon is meglátszik egy világörökségi helyszín, a turizmusnak pedig nagyon sokat fial, és persze – a Nobel-díjhoz hasonlóan – a presztízsre is megy a játék. Egyes államok pedig a saját nemzetépítésük szolgálatába állítják ezt a lehetőséget, de a kisebbségeik rovására persze – gondoljunk csak arra, hogy Románia már évek óta akadályozza azt, hogy a csíksomlyói búcsú felkerüljön a szellemi világörökség reprezentatív listájára.
Idén a rengeteg őskori, ókori és középkori műremek között a legfeltűnőbb mégis a japán elem volt: a Nagaszaki és Amakusa régió keresztény épített örökségét – összesen 12 helyszínt – terjesztették fel az UNESCO-hoz, ahol jóvá is hagyták a jelölést. A Japán déli részén fekvő tíz egykori keresztény falu, a Hara-vár és az Óura-katedrális egyedülálló módon tanúskodik olyan keresztények kulturális hagyományáról, akik 250 éven át rejtve élték meg és adták tovább hitüket – olvasható az indoklásban.
Úgy tudni, hogy az ICOMOS (International Council on Monuments and Sites – Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Bizottsága) is azt ajánlotta a japánoknak, hogy foglalkozzanak többet ezzel a történelmi korszakukkal, a keresztény örökséget pedig a helyi vezetők terjesztették a japán kormány elé, akik látván, hogy a nemzetközi szervezet is felkarolja az ügyet, maguk is mellé álltak.
Japán lakosságának körülbelül egy százaléka keresztény. A szóban forgó régióban viszont a lakosság 10 százaléka tartozik a keresztény felekezethez, és az UNESCO döntését követően a helyi közösségek megünnepelték a döntést, valamint azt, hogy végre láthatóvá váltak a világ számára is. Az ottani keresztények történetére 2016-ban Martin Scorsese Némaság (Silence) című filmje hívta fel a figyelmet, amely az első misszionáriusokról és a keresztényüldözésekről szól, így végképp megtört a „csend” (a film Endo Shuszaku Némaság című könyvét dolgozza fel).
A leghíresebb műemléket, az Óura- templomot már 1933-ban felvették a japán nemzeti kincsek jegyzékébe – ez az egyetlen nyugati stílusú épület, amely ezen szerepel. A gótikus stílusú templomot, amely a legrégebbi keresztényekhez kötődő épület Japánban, francia papok építették 1864-ben, és az ezen a helyen 1597-ben kereszthalált halt 26 keresztény emlékének szentelték. Sajnos a régió nagyon sokat szenvedett az atombomba pusztításától, így a második világháború végén az Óura-templom is megsérült. Nagaszakiban több kegyhelyet is újra kellett építeni, köztük az urakami Szűz Mária-székesegyházat is.
A japán keresztény építészet csak a XIX. század végén bontakozott ki, addig ugyanis szigorúan tiltották és üldözték a kereszténységet a szigetországban. 1549-ben érkeztek az első európai misszionáriusok Japánba, a kezdeti térítési sikerek után a japán vezetők a kereszténység ellen fordultak, majd végképp betiltották a vallást: rengeteg keresztényt és térítőpapot keresztre feszítettek, lefejeztek vagy kínoztak meg. A hit azonban búvópatakként megmaradt, a japán keresztények titokban gyakorolták a vallásukat, majd 1868 után újból törvényesen működhettek a keresztény felekezetek Japánban.