Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit magyar és nemzetközi művekből álló képzőművészeti gyűjteménye a hazai és a külföldi közönség előtt jól ismert. Most a geometrikus és konkrét egységből (a francia geometrikus absztrakció művészei, a svájci geometrikus iskola képviselői, a német és a holland konkrétok, valamint latin-amerikai alkotók) mutat be válogatást a MANK Galéria a franciaországi Angers-ban (2002), valamint a szentendrei Művészet Malomban (2004) rendezett gyűjteményes bemutatkozók után.
Eddig a háttértörténet, a tisztesség kedvééért idézek még egy húsbavágó (bár húsról beszélni ennyire végletesen absztrahált manifesztumok között meglehetős képzavar) mondatot a tárlatot megnyitó Beke László művészettörténésztől: „A konkrét művészet a legegyszerűbb a világon, mert itt nincs mese.” Nincs bizony!
Ha a legszigorúbban véve azokat a benyomásokat akarnám szövegileg interpretálni, amelyek a vásznakról értek, ez a cikk úgy festene, mint valami dadaista vers: egy hasáb A betű, meg két hasáb B betű. De hát a dadaizmust – úgy is, mint mi, emberiség – már próbáltuk. Szép volt, jó volt, érdekes volt – most ideje dolog után nézni, mert ennyi izmustól ugyan felkopik a lelkünk álla (hogy újabb képzavarral örvendeztessem meg az olvasót).
Ha a sokfelől vitatott kontextust vesszük alapul, hogy a művészetben van apollói és dionüszoszi impulzus, akkor bizony a totális dionüszosziból érkezem a totális apollóiba. Egyszerű befogadóként mindig a történet, az esemény, a dráma érdekel.
Soktételes asszociációs mezőket, kultúrtörténeti összefüggéseket keresek. Az absztrakt hideg és közönyös felületéről ezért törvényszerűen visszapattanok, mint az éji bogár, mikor nekimegy a falnak. Csak én nem hallgatok el a nagy koppanás után – épp most kezdek igazán zúgni. Az egész absztrakt művészet számomra egy teljesen fölfoghatatlan elmetekeredés.
Az absztrakció azt jelenti, hogy valamiről valamire vonatkoztatok. Dologról fogalomra, fogalomról dologra, konkrétról elvontra, profánról szakrálisra, cipőfűzőről feszületre. Az absztrakt művészet elmegy a falig – addig vonatkoztat el jeltől jelre, formáról formára, alakzatról alakzatra, hogy a végén már nincs is semmi. Illetve van: maga a fal, amiről egyénileg vagy csoportosan vissza lehet pattanni. Ekkora ellenállást mindennemű érzelmi vagy gondolati kapcsolatkereséssel szemben én még semmilyen műfajban vagy zsánerben nem tapasztaltam, pedig láttam már karón performanszfesztivált.
Ám a küzdelmet föl nem adtam. Álltam a vártán. Néztem meg nem rettenve alakzatokat, színeket, formákat, zománcozott alumíniumfelületet, végtelen metaszimbólumot, transzformációt. Néztem, néztem: és hosszú, keserves harc után sem láttam semmit. Mármint azon kívül, amit amúgy is látok. Ekkor ért a fölismerés: ez lehet a cél. Az absztrakt művészet célja valamiféle meditációs objektumok létrehozása, amiket hosszasan szemlélve eljuthatunk az abszolút semmi állapotába, a buddhizmus nirvánájába.
Mivel nem csak hívő katolikus vagyok, hanem a vallási türelem, vallási szinkretizmus és általános ökumené híve is, semmi kivetnivalót nem látok a nirvánában, a lélek tökéletes csöndjében, az abszolút gondolattalanságban és a mindenről való lemondásban (csak épp nekem ez mind erősen ráér – az elkövetkező pár ezer évben még eljátszódnék pár olyan fogalomkörrel, mint például a megváltás). Vannak a dolgok, mi is vagyunk, mi is dolog vagyunk és semminek semmi köze semmihez. Vagy ha van is, hát igazából mindegy.
Efféle konklúzió csak akkor hangzik nihilizmusnak, ha nincs előtte egy (vagy több) megélt élet. Nyilván az absztrakt festőkre és rajongóikra sem vonatkozhat más, mint a krisztusi ige: Legyen hitetek szerint!
A kiállítás október 8-ig látható a szentendrei MANK Galériában.