Az Alfa egy pattintottkő fegyverekkel felszerelt férfitársaság vadászatával kezdődik. A törzs tagjai túlélték az előző telet, készülnek a következőre, tehát el kell indulni újra húsért. A férfiak ezért hátrahagyják az asszonyokat, a gyerekeket, az öregeket és a varázslónőt, és elbandukolnak az ősök által felállított kőoszlopok sorát követve a nagy bölénycsordáig. Velük tart a szépen borotvált szakállú törzsfőnök fia is, átment a kőlándzsahegy-pattintás próbáján, már férfi, ott a helye a férfiak között, izgalommal vegyes félelemmel pirul legénytollat alig eresztő gyermeki arca.
A vadászok útja számítógépes grafikával erősen megtámogatott, kietlensége ellenére mégis csodaszép tájakon vezet keresztül: ilyen lehetett valaha bolygónk felszíne, sóhajt fel bennünk a paleodiétát tartó, fejlődésellenes környezetvédő. A szép tájakkal eltelik a szemünk, a néhány horrorelemet felvonultató utazás pedig reménnyel tölt el minket: a táj korántsem ártatlan, vannak itt sötétből lecsapó hatalmas vadak és egyéb, ködből figyelő rémségek.
Albert Hughes rendező ősfilmjének első fél órája ezzel telik el, a szereplők külseje tipp-topp marad, a harci smink sem kopik le. Aztán végre jön a nagy vadászat jelenete, amely gyors és különösebben se nem feszült, se nem izgalmas, megy, mint a karikacsapás, és gond nélkül le is tudnánk az egészet, ha nem következne be itt egy (vizualitásában a 300 című képregényfilmet idéző) tragédia: egy bölény a szakadék mélyére dobja az első vadászatát majdnem túlélő, ügyetlenke fiút. A törzs férfi tagjai halottnak hiszik, az apa kikészül, de sírt emelnek festett kövekből, és lelépnek.
A fiú viszont magához tér, és törött lábával addig sántikál ki tudja, merre, amíg meg nem sebesít egy ropogós húsára éhes nőstény farkast. Végre ott vagyunk, hogy elkezdődik farkas és ember barátkozása, egymást szelídítése, összehangolódása.
Vártam a fordulatokat, a konfliktusokat és a feloldásokat, ám ezzel nem különösebben akar minket terhelni a forgatókönyv: az idomítás olyan simán megy, hogy a két hónapja kiskutyát kapott böszme szomszéd kisfiú is megirigyelné párosunkat.
Aztán van némi CGI hóvihar, egymás megmentése, némi csetepaté a farkasunk falkájával és egy kardfogú tigrissel, hogy aztán a fiú szakálla kibukkanjon pirospozsgás arcából, és megváltóként beteljesítse az emberiség sorsát: a háziasított vadászkutyákkal a film végén feltűnő, naplementéből felénk sétáló újabb generációs vadászcsapat már az emberiség jövője felé tett hatalmas lépést hivatott szimbolizálni – képiségében pedig az Apokalipszis most klasszikus helikopteres jelenetét idézi fel bennem.
Ezzel szemben a cannes-i filmfesztiválon debütált A kíméletlen ritka jó film. Hogy ehhez a Van Damme-filmek kliséit szándékosan kikerülő forgatókönyv tett-e hozzá, vagy az aktívan rángatott kézikamera, vagy a thai fegyencekből verbuvált statisztéria, azt nehéz eldönteni. A fő, hogy a különösen kegyetlen bunyók és meccsek között elég idő és forgatókönyvi tér jut a főhős (Joe Cole) lelki fejlődésére, jelentse ez a heroinról való lejövés stációit vagy a földi pokollal történő szembefordulás húsba nyeső felismeréseit.
Nem könnyű film A kíméletlen, kell hozzá gyomor rendesen, azt pedig mindenki maga döntse el, hogy a filmvégi nagy összecsapás kimenetele hogyan fekszik neki: a kritikák rendesen megoszlanak ebben a kérdésben. Az egyik oldal szerint kell a megigazulás feloldozása, a másik szerint a realizmusból vett el a történet inkább filmes, mint valószerű feloldása.
Mindkét film egy fiú férfivá érését mutatta be: s amennyire távol állnak egymástól esztétikailag és mindenhogyan, annyira különböző a mi felnövekedésünk is – valahol a kettő között, hol nyersen és kíméletlenül, hol elsimítva és túlesztétizálva.