Ex nihilo nihil – a semmiből nem lesz semmi. Bach Máté fotóművésznek, lapunk munkatársának a budapesti Örkény István Könyvesbolt galériájában látható a Fénypecázás című kiállítása. A tárlatot végignézve megbizonyosodhatunk: az alkotó nemcsak tisztában van a régi igazsággal, de a lehető legközelebb lép ahhoz a bizonyos valamihez, amiből aztán az a bizonyos másik valami lesz. Ezek a lépések sokunk számára nehezen megtehetők.
Az emberről töprengeni egy dolog. Gondolataink lehetnek bármilyen nyugtalanítók, maga a töprengés – biztos távolból megvalósuló – aktusa meglehetősen kényelmes, hiszen anyagi értelemben nem mozdulunk el sehová, sőt töprengésünket épp a gondolataink tárgyától való távolság teszi lehetővé. Emberi történések epicentrumában gondolkodni igen nehéz. Ott folyamatos reakciókényszerben vagyunk – a következtetések levonásának luxusára abban a pillanatban nincs időnk, terünk, lehetőségünk.
A fotográfus látása különleges valami, hiszen igazából nem az emberen töpreng, pláne nem az ember alkotta dolgokon, a lelki halhatatlanság manifesztumain, hanem a megvilágított vagy megvilágítható pillanatokat, érzeteket keresi: halandóságunk emlékműveit.
A fényképezésben van valami könyörtelen: azt látjuk, amit látunk, nem többet és nem kevesebbet. Itt nincsenek metaforák, allegóriák, hasonlatok, legfeljebb utólagos belemagyarázások egy-egy kompozícióba. A fényképezésben van valami mélységesen lírai, hiszen a fotográfus által megörökített állapotok, valóságok, pontosabban ezek töredékei a fotográfus nélkül számunkra nem is léteznének.
Horváth-Töreki Gergely színművész Hartay Csaba A háttér ünnepe című – Bach Máté képeihez írt – írását olvasta fel a megnyitón: elveszett és megtalált tárgyakról (el sem vesztett, de észre sem vett képekről) szólt a fotográfiák kapcsán. „Hála Istennek, fényben élünk” – mondta maga a fotóművész, és ebből már nyilvánvaló a kiállítás címének értelme.
Fényben pecázni – vagy fénnyel pecázni: észrevenni, meglátni, rögzíteni és mások elé tárni valamit, ami különben elmúlna. Legalábbis úgy, abban a formában, ahogyan e kiállításon látjuk, biztosan elmúlt volna.
A képek fekete-fehérek, a szokásos, fekete fotókarton paszpartu helyén vékony, barna farostlemez – jólesik a szemnek, megnyugtató, kevésbé lesz tőle komor az összhatás. A komorságot ugyan sose bánom, de Bach Máté világától mi sem áll távolabb. Épp hogy a derűs ember- és életszeretet sugárzik ezekből az ellopott-ellesett-elkapott, a pillanat hevében komponált képekből.
Szürkemarha-pár masszív tömbjéből kikíváncsiskodó borjúfej, a csókolózó szerelmespár nótáját eltalálni igyekvő hegedűs, a Ladán pózoló morcos panelfiatalok, a Keleti mellett sakkozó bácsik, a magányos fák, épületek a hatalmas terek szorításában, az objektívbe indulatosan beletömörülő, félelmetes futballhuligánok és a titokzatos, levitáló műkorcsolyázó, aki próbál beleesni vagy nem beleesni a beton derékszögbe – mind attól olyanok, amilyenek, mert Bach Máté kíváncsi volt rájuk. Azért ilyenek, mert a fotós kipecázta őket a fénnyel – a fénybe.
A képeknek nincs címük – mindegyik fénypeca, és kész. Éppen ezért a kiállításnak nincsen témája, amely a képeket összekötné. A kohézió a látásmód, Bach Máté látásmódja – ha úgy tetszik, életfilozófiája: valami könnyed, hrabali derű, ami nem attól könnyed, mert nem vesz tudomást az árnyékról és a sötétségről, hanem attól, hogy tudatosítja a mindenhol jelen levő fényt. Ebből születik például a kellemes hangulatú szociofotó paradoxona: a kép drámai hatású attól, amit ábrázol. De ahogyan ábrázol, az már játék, megengedés, elemelés.
Semmi komoly, gyerekek – üzeni objektívjén át a fotográfus – ez csak fénypeca. Épp ezért vesszük komolyan.
A kiállítás június 23-ig látogatható a Cultiris Galériában.