Miközben az uniós csúcsintézményekben és Nyugat-Európában továbbra is tiltólistán vannak a no-go zóna és a gettó kifejezések, Európa-szerte tucatnyi bizonyíték van arra, hogy mostanra állandósult problémává vált a társadalom peremén élő bevándorlók által lakott, a bűnelkövetés szempontjából kiemelten veszélyesnek számító területek kezelhetősége. A helyi állampolgárok életét ellehetetlenítő betelepítések minden korábbinál nagyobb ütemre kapcsolnak az Európai Bizottság által újonnan szorgalmazott, a migrációs válságot kezelni hivatott javaslatával, amelynek központi eleme, hogy a „túlterhelt” tagországokból kell szétosztani a többi ország között a bevándorlókat.
A tervezet alapján akkor lépne életbe az új, továbbra is kvótaalapú mechanizmus, ha egy tagállamban több menedékkérelmet nyújtanak be, mint az ország előre meghatározott kvótája. Ez Magyarországnak évente nagyjából 10 500 bevándorló befogadását jelentené. A legális migrációs csatornák kialakítása, a migráció rendezett keretek közé terelése és a bevándorlókért viselt felelősség megosztása tükröződik vissza az ENSZ migrációs javaslatából is, amely alaptételként említi, hogy a multikulturalizmus jó dolog, a határsértést pedig nem bűncselekményként, hanem közigazgatási kérdésként kell felfogni.
A migránsok felső korlát nélküli, kötelező át- és betelepítése tehát a nemzetközi szervezet és az Európai Bizottság célja, az elhelyezésükhöz pedig a régóta bevett gyakorlatot folytatnák: használaton kívüli laktanyákat nyitnának meg a bevándorlók előtt, vagy akár a helyiek kárára önkormányzati lakáshoz juttatják az újonnan érkezőket.
Ennek a mechanizmusnak az egyik legfőbb iskolapéldája Svédország, ahol a sokáig szélsőségesen konszenzuskereső politikai doktrína bőkezűen támogatta a bevándorlókat, ennek következtében pedig a tartózkodási engedéllyel rendelkező migránsok bizonyos előjogokat élveztek a svédekkel szemben, például a lakáshoz jutás során.
A svéd albérlők uniója (Hyresgästföreningen) által 2014-ben közzétett felmérés szerint például a harmincas éveikben járó svédek zöme arra kényszerül, hogy a szüleivel éljen, miközben a menekültstátust és a letelepedési engedélyt folyamatosan kibocsátó – egyébként évek óta befogadóhely-szűkében lévő – bevándorlási hivatal (Migrationsverket) az illetékes önkormányzatokra hárítja át a menedékkérők gyakorlati befogadását.
Ez a teher gyakran érdekes megoldásokat eredményez, egyes városok vezetése ugyanis kénytelen piaci áron öröklakásokat vásárolni, hogy kiadják azokat a szociális segélyen elő bevándorló családoknak, esetleg panziókat bérelnek nekik. Többek között ennek is következménye, hogy a svéd főváros, Stockholm külvárosában egész negyedek kerültek a bevándorlók ellenőrzése alá: ezek közül a legismertebb Rinkeby, ahol 1965 és 1975 között egymillió új lakást építettek, hogy véget vessenek a lakáshiánynak, mára azonban a városrészben szinte csak bevándorlók élnek, a bűnözési ráta pedig nagyságrendekkel magasabb a főváros más pontjaihoz képest.
Hasonló a helyzet Göteborg külvárosában, Mölndalban is, a 63 ezer lakosú városban ugyanis csak 2015-ben több mint négyezer kísérő nélküli fiatalkorú bevándorlót helyeztek el. A skandináv állam második legnagyobb városában, Malmőben 2016-ban körülbelül hatezer fővel nőtt a lakosság száma, a többnyire bevándorló hátterű lakosokkal együtt pedig a bűnözés is az egekbe szökött.
Elrettentő példáért nem kell Svédországig menni, hiszen az olasz–francia határ menti Ventigmiglia településen migránsok százai „ragadtak”: 2017-es adatok szerint körülbelül hétszáz, Líbiából és a szubszaharai övezetből a Földközi-tengeren keresztül érkező bevándorló vette át a hatalmat a település felett. A migrációs válság által leginkább sújtott Olaszország területén ráadásul bőven akadnak hasonló példák.
A 2006-os torinói téli olimpia sportolói falujába migránsokat költöztettek, akik munkanélküliként, különböző segélyeken tengődve várták sorsuk jobbra fordulását. Az azonban nem fordult jobbra, viszont a falu egyre rosszabb állapotba került, így a városi önkormányzat kitelepítette a lakókat tavaly novemberben, szétszórva őket más településekre. A terv nem sikerült tökéletesen, ma mintegy ezer ember él illegálisan a faluban.
A szicíliai Cara Mineót a helyi sajtó pedig mostanra csak gettóként vagy az észak-franciaországi kikötővároshoz, a mostanra feloszlatott calais-i táborhoz hasonlóan dzsungelnek nevezi, a menekültválság csúcspontján, 2015-ben pedig egyszerre több mint négyezer migráns zsúfolódott össze ott – a helyiek tiltakozása ellenére.
A menekülttáborrá lett város a The Guardian brit lap januári cikke szerint ma elsősorban arról ismeretes, hogy a korábban amerikai katonák laktanyájául szolgáló migránsközpontban fonódik egymásba az olasz maffia és az afrikai bűnszervezetek és drogkartellek kapcsolata.
A helyi lakosok semmibevétele egyébként Európa-szerte rutinosan működik. Az egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó eset az volt, hogy 2015-ben Bettina Halbey-t, egy 51 éves ápolónőt megfosztott lakásától az Észak-Rajna–Vesztfáliában lévő Nieheim város önkormányzata, mondván: az ingatlanra szükség van a menekült családok elszállásolásához.