Ma, az Egyesült Államok egyik vezető politikai folyóiratában, a Foreign Policyben, ezzel a súlyos címmel jelent meg egy „elemzés”: „Magyarország és Lengyelország nem demokratikusak. Tekintélyelvűek.”
A magyar valóságról írt, áltudományos körettel leöntött cikk szerzője Dalibor Rohac, aki az American Enterprise Intézet (AEI) kutatója, olyan kollégáival együtt, mint az ultra háborús héjáknak számító, Amerikát számtalan külföldi, népirtó háborúba lökő Paul Wolfowitz, Richard Perle vagy John Bolton.
„Sapienti sat” – mondanák ezt azok, akik nem hallottak még erről a valóban nagyon befolyásos neokonzervatív és így a háborús héják által imádott washingtoni agytrösztről, de e nevek azért ismerősen csenghetnek a füleikben.
Az AEI valóban a háborúimádó amerikai neokonzervativizmus első számú „gondolatgyára”, ahol Irving Kristol, e mozgalom atyja is sokáig székelt.
Aki ezek után a folyóirat internetes portálján megjelent cikkre kattintva azonnal annak megírása mögötti hátsó gondolatot és motívumot keresve beüti a „Putyin” szót, „meglepetésére” első említését már az írás második sorában megtalálja ebben a szövegösszefüggésben: „’Túl sok újságíró van. Likvidálni kell őket’”, viccelt Milos Zeman cseh elnök, amikor tavaly májusban Vlagyimir Putyinnal találkozott”.
Majd hosszan következik Orbán Viktor. A nyolc nyomtatott oldal terjedelmű írást részletesen nem éri meg ismertetni, olyannyira klisészerűek azok a vádak, amelyek abban elhangoznak, ki tudja hány ezredszer 2010 tavasza óta. Mintha a csuka parancsára írnák őket.
Magyarországot illetően az viszont érdekes a cikkben, hogy az Egyesült Államokban dolgozó szerző a tavaly az NGO-k ügyében elfogadott törvényről úgy ír, hogy az „visszhangozza Oroszország hírhedt, 2012-es törvényét, amely a külföldi pénzzel támogatott NGO-któl megkívánja, hogy külföldi ügynökkénti regisztrálásukat.”
Nem lett volna Rohac úrnak az olvasói kedvéért is egyszerűbb azt írnia, hogy e magyar törvény sokkal inkább „visszhangozza”, az 1938-as amerikai FARA törvényt?
Majd jönnek azon mondatok, amelyek olvastán az amerikai hadiipari komplexum tagjainak örömkönnyek szöknek a szemébe, hiszen már várták őket. Vagyis, hogy „A Brüsszel és a közép-európai fővárosok közötti konfliktusok nem geopolitikai légüres térben játszódnak le. Nem véletlen egybeesés, hogy az Orbán és a Zeman-féle figurák Oroszország legszorosabb szövetségesei közé tartoznak Európában”.
Ami egyébként a valóság egyszerű nyelvén azt jelenti, hogy Magyarország és Csehország éppen olyan értéksemlegesen kíván kereskedelmi és egyéb kapcsolatokat fenntartani Oroszországgal, mint mondjuk Washington, az éppen a jemeni térségben tömeggyilkos Szaúd-Arábiával, annak még fegyvereket is bőséges mennyiségben eladva.
A magyar kormánynak ezután felróják a paksi atomerőmű bővítését, hiszen a munkálatokat a Roszatom és nem, tegyük hozzá félénken, egy amerikai cég végzi.
Rohac ekkor közbeveti, noha annak ellenére, hogy azok a csehek inkább nyugatbarátok a többi visegrádi országnál, nem biztos, hogy örökre az EU-ban és a NATO-ban maradnak. Ez a mondat azt mutatja, a szerző egy kutatóhoz méltatlan módon nem frissíti magát újabb információkkal, hiszen a napokban jelentek meg annak a felmérésnek a meghökkentő adatai, miszerint a magyar fiatalok messze nyugatbarátibbak V4-beli társaiknál.
A szerző végül levonja azt a következtetést, hogy a közép-európai, establishment elleni lázadók igazi politikája egyre inkább autoritariánus, és geopolitikailag Moszkvához, nem pedig a Nyugathoz húznak.
Pár napja Orbán Viktor kapcsán a cikkben szintén megemlített Szingapúrból visszatérve, annak a ténynek itteni hangoztatása talán megengedhető, hogy van, aki ilyen szövegek hallatán forrón szeretné, ha „autoriter” rendszerünk folyamatos áldozatai legalább ideiglenesen, néhány hónapot átélnének egy olyan magyar berendezkedésben, amely nem hogy nem tekintélyelvű, de – és most kevésbé leszek szubjetkív Rohacnál – a nyugati világ legliberálisabbika.
Ahol egy Gulyás Márton nevű politikai aktivista, büntethetetlenségében sziklaszilárdan hívő visszaeső festékszóró páratlan nagyságú, 4,3 millió forint kártérítést kap az orbanisztáni bíróságtól, mert két kormánypárti médium kissé megfricskázta, míg egy Budaházy György nevű, házi fogságban szenvedő, ártatlan embert akár életfogytiglani büntetés is fenyeget.
Aki pedig a nálunk uralkodó, érthetetlen, ellenségtámogató rendszert akarja megismerni, az olvassa el – noha tudom, érthetetlen okból jobboldali újságírásunkban a kollégák méltatása nem divat – Szakács Árpád „Kinek a kulturális diktatúrája?” címmel megjelent kétrészes remekművét itt és itt, hogy megtudja, milyen kivételes pénzügyi támogatásban is részesülnek „autoriter” rendszerünk „áldozatai.
Avagy „Sajtóhajók” címmel kiváló kollégánk, Pilhál György által tegnap írt ténysorait arról, mi is volt itt sajtóügyben a jobboldal térfelén a Horn-rezsim alatt, amit azért kívánok vissza fordított előjellel, hogy az ilyen Foreign Policy-féle Rohacoknak legalább valamiben igaza legyen és így ne hazudják tele a világot neokon pofátlansággal, Washingtontól Aucklandig, egy olyan nyugati világban, ahol tényszerű információ megjelenése hazánkról a fősodratú sajtóban szinte elképzelhetetlen.