A furcsa, poros hegy nem más, mint a nyugati sajtó által szégyenfalnak nevezett választóvonal kezdete. A perui főváros közepén ugyanis erődítményszerű fal húzódik végig, amely helyenként betonmagaslat, máshol drótkerítés, a végén pedig szemétdombba torkolló földsáv. „A tíz kilométer hosszú fal a medencés, kertes luxusotthonokat választja el a faveláktól, amelyekben sem vízszolgáltatás, sem elektromosság nem működik” – írja a TeleSur TV tudósítója.
A Peru berlini falának is nevezett választóvonal időről időre a figyelem középpontjába kerül: kritikus riportok jelennek meg róla, aktivisták tüntetnek a tövében, és igyekeznek felhívni a figyelmet a szegénynegyed hátrányos megkülönböztetésére.
Mi a valóság? Ha Limában jár az ember, és a szégyenfalról kérdezősködik, a lakosság többsége értetlenül néz. Csak kisebb magyarázkodás után kezdik sejteni, miről van szó. – Tudom már, mire gondol. Az a fal Sucronál! – csettint egy fiatal limai férfi, ám barátnője továbbra is a vállát vonogatja. – Azt csak a lopások miatt építették, nincs ott semmi különös! – legyint nevetve. Valóban: Limában nincs különösebb jelentősége ennek a falnak, ahogy a többinek sem.
Dél-Amerika ezen részén ugyanis egyáltalán nem szokatlan, hogy a gazdagabb lakónegyedeket fallal kerítik körbe. Errefelé nem beszélhetünk európai értelemben vett városi életről: az átlagos életszínvonal és a lakhatási körülmények jóval alacsonyabbak, mint az nálunk megszokott. A kiugróan gazdag elit mellett azonban kialakulóban van egy középosztály. – Egyre többen járnak egyetemre, és végeznek irodai munkát – magyarázza Paulo, egy limai mérnök.
Az elegáns megjelenésű férfi a középosztály tagjának vallja magát, hiszen nem költ luxuscikkekre, és lakásában is csak a legszükségesebb bútorokat tartja. Egy viszonylag modern lakónegyedben él, ahol európai szintű külvárosi élet folyik. Élelmiszerüzlet, park és játszótér is megtalálható a közelben, ám a négy-öt utcányi minikerület szögesdrót tetejű betonfallal van körbezárva.
– Azért költöztünk ide, mert szerettem volna, hogy a kislányom nyugodtan kimehessen a játszótérre, anélkül, hogy rablástól vagy embercsempészettől kellene tartanom – magyarázza. A lakónegyed bejáratát portás őrzi, aki csak az ott lakókat, illetve a meghívott vendégeket engedi be. – Egyre több ilyen lakónegyed épül errefelé. Kicsit drágább, mint egy normális városi lakás, de mégis jobban megéri, mintha háromhavonta ellopnák a kocsinkat – mondja.
Közép- és Dél-Amerika nagy részén az is bevett gyakorlat, hogy a lakástulajdonosok magát a lakóházat veszik körbe három-négy méter magas kerítéssel. – Muszáj volt komolyabb védelemmel körbekeríteni a házat – magyarázza egy ecuadori férfi Quitóban, miközben a bejáratot festi élénk zöld színűre. – Amíg egyszerű drótkerítésünk volt, állandóak voltak a betörések. Mióta megépítettük a betonfalat, végre biztonságban élhetünk – int a három méter magas, szögesdróttal megkoronázott erőd felé.
Limában korábban sem volt idegen a kőkerítés fogalma. – A XVII. században hatalmas fallal vették körül a várost, hogy távol tartsák a kalózokat, akik Callao kikötője felől érkeztek. Ez több évszázadig állt – fogalmazott korábban Pablo Vega, a limai katolikus egyetem professzora.
A főváros ma is tele van falakkal, így kifejezetten nehéz feladat megtalálni a „szégyenfalat”. Az érintett kerületben sétálva nem lehet eldönteni, melyik kerítés tartozik a lakónegyedekhez és melyik lehet a hírhedt fal. Az őrök útmutatásával végül sikerül megtalálni. A fal tetejéről a város valóban lenyűgözően fest, mintha két világot választana el. A teteje poros, szeles, kihalt. Mellette csak néhány szegény gyerek tologat egy eltört biciklit, és egy asszony gyalogol felfelé. Takarítónőként dolgozik a gazdag negyedben, és éppen haza tart, a fal túloldalára.