Bár rosszindulatú feltételezésnek tűnik a francia kizsákmányolás híre az afrikai országokban, mégis felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy a nyersanyagokban gazdag kontinens lakosságának döntő többsége a mai napig mélyszegénységben éljen? Sokat elmond erről Jacques Chirac volt francia elnök egy 2008-as megjegyzése: „Afrika nélkül Franciaország a harmadik világ sorába csúszna a rangsorban.”
A francia vezetés évtizedek óta hangsúlyozza, hogy Párizs segélyei tartják lélegeztetőgépen az egykori gyarmatokat. S bár Párizs – és Brüsszel – segítsége nem megkérdőjelezhető, az azonban igen, hogy a szoros kapcsolatból valójában ki profitál. Az Afrikai Fejlesztési Bank (AfDB) és a Globális Pénzügyi Feddhetetlenség (GFI) szervezete 2013-ban jelentetett meg egy tanulmányt, amely harminc év pénzmozgásait vizsgálta Afrikában. Kiderült, hogy az 1980 és 2009 közötti időszakban a befolyó segélyeknél 233-szor nagyobb összeg vándorolt ki főként korrupció, vesztegetések, adóelkerülés és különböző illegális tevékenységek és tranzakciók formájában. Kiemelték: „a kontinens hosszú ideje a világ többi részének nettó befizetője”.
De mit is jelent a gyakorlatban a francia befolyás? Szakértők állítják, hogy Párizs valójában soha nem engedte el a kezét egykori gyarmatainak. Az 1960-as években Charles de Gaulle elnök nevéhez fűződik annak a dekolonizációt követő, vitatott Afrika-politikának az alapja, amelyet pejoratív felhanggal a Francafrique kifejezéssel illetnek. Miután az 1960-as évekre felszabadultak a volt gyarmatok, megszületett egy gyarmati paktumnak is nevezett szerződés, amelyet 14 afrikai ország (Benin, Burkina Faso, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Mali, Nigéria, Szenegál, Togo, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Kongói Köztársaság, Egyenlítői-Guinea és Gabon) írt alá. Ebben, a gyarmatosítók által felépített infrastruktúráért való hálából, számos jogot biztosítottak a franciáknak.
Bár azóta a paktum által lefektetett kötelességek valamelyest enyhültek, többek között a 14 országnak a mai napig a Francia Köztársaság kincstárában kell tartania külföldi pénztartalékai 50 százalékát – ezt nevezik sokszor „gyarmati adónak”. Ezért cserébe valutájukat, az afrikai valutaközösségi frankot fix árfolyamon tartják a franciák: korábban a francia frankhoz, ma az euróhoz kötve. Az afrikai valutát egyébként a második világháborút követően vezették be a franciák az érintett országokban, bevallásuk szerint „nagylelkűségből”, némi gazdasági haszon reményével megfűszerezve. A valutaközösségi franknak persze nem mindenki örül: az érintett országokban sokan élnének a valuta leértékelésével – és az abból következő gazdasági növekedéssel is.
Emellett a francia elővásárlási jogoknak hála ma a víz, az áram, a telekommunikáció, a közlekedés, sőt a pénzügyi szolgáltatások is francia cégek tulajdonában állnak ezekben az országokban, így a haszon is kifelé áramlik. Sőt egy védelmi együttműködés keretében Párizs látja el katonai felszereléssel a helyi hadseregeket, és francia kiképzésben részesülnek a magasabb rangú katonatisztek. A Párizshoz lojális katonaság egyébként már többször jó szolgálatot tett a franciáknak, amikor teljes függetlenséget pártoló politikusok kormányrúdhoz kerülése került kilátásba.
Mindezek után nem olyan meglepő, hogy tavaly Nigériában nem ünnepelt hősként fogadták Emmanuel Macron francia elnököt, hanem „Le a neokolonializmussal” feliratú táblákkal tüntettek ellene. A hatalomról talán az is elmond valamit, hogy Kína tavaly többször is felszólította Párizst, vessen véget a gyarmati paktumnak.