Theresa May fokvárosi táncolós videója bejárta az internetet. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy a politikust közel hozza a távoli kontinenshez, megmutassa emberi arcát, amellyel az új kezdetre készül. Az Egyesült Királyság egykori gyarmatbirodalma révén jó ismerős Afrikában, és bár a hatvanas évek elején hirtelen függetlenné vált egy sor egykori gyarmat, az európai országok megoldották azt, hogy ne kelljen nagyon messzire távozniuk idealizált afrikai paradicsomaikból.
Theresa May Dél-Afrikában négymilliárd fontos befektetést ígért a kormány részéről, s arra számít, hogy a magáncégek legalább ugyanennyit elhelyeznek Afrika különböző országaiban, így készülve fel a brexit utáni életre. Ebben ugyanis May nagyon számít Afrikára, s azt ígérte, hogy 2022-re Nagy-Britannia lesz a legnagyobb befektető Afrikában, megelőzve az Egyesült Államokat.
Elemzők rámutatnak, London hagyományosan a segélyezésre koncentrál, s nehezen tudja partnerként kezelni az afrikai államokat, amelyek olyan hosszú ideig voltak függő viszonyban. Ennek megfelelően a volt gyarmatok is arra számítanak, hogy a britek fenntartják a mostani gyakorlatot, és jobban figyelnek a friss ötletekkel és partneri megállapodásokkal érkező kínai vagy német cégekre.
Persze nehéz volna azt mondani, hogy a németek ne lettek volna soha tényezők a kontinensen, de kulturális hatásuk jóval szerényebb a britekhez vagy a franciákhoz viszonyítva. Angela Merkel fogadta Angola és Niger vezetőit Berlinben, majd személyesen utazott el Nyugat-Afrikába. A német tárgyalásokra jellemző, hogy csomagban intéznek el minden közös ügyet, így Merkel is egyszerre beszélt a lehetséges befektetésekről és a migrációs problémák megoldásáról.
Véleménye szerint az afrikai államok megerősítésével elérhető, hogy a helyi fiatalok ne hagyják el hazájukat, s akik most illegális úton megérkeztek Németországba, lássanak lehetőséget a hazatérésre. Németország Szenegálban és Ghánában működtet olyan központokat, amelyek tanácsokkal segítik a migráció útjára lépett fiatalokat, és segítenek a reintegrációjukban.
Ugyanezt a sémát Nigériában is el akarják kezdeni, miközben a tapasztalatok azt mutatják, az elv inkább csak papíron működik, a befektetések lehetőségének felcsillantása nagyon kevés ahhoz, hogy az Európába eljutott migránsok önkéntesen hazatérjenek. A számok pedig azt mutatják, hogy a német cégeket se a jótékonyság, esetleg a nagyon hosszú távú haszonszerzés vezeti.
Tavaly Németország a Berlinben tartott G20–Afrika konferencián megígérte, hogy jönnek a befektetők, de ez nem vált valóra. Akkor tíz fekete-afrikai állam vezetője vett részt a találkozón, a jelszavak pedig ugyanazok voltak, mint idén, mégse történt semmi. Németország ma is jóval több terméket exportál Afrika különböző országaiba, mint importál onnan. A Deutsche Welle kimutatása szerint Szenegál 2017-ben 117 millió eurónyi árut vásárolt Németországtól, cserébe 17 millió eurónyit adott el oda.
A tavalyi német G20-elnökség két kiemelt programot hirdetett, az egyik a Compact with Africa nevű kisvállalkozói projekt, amely az infrastruktúra-fejlesztésben érdekelt német, illetve afrikai kisvállalkozásokat kapcsolta volna össze, a másik az afrikai Marshall-terv, amely a német segélyezési programokat emelte volna új szintre. A programok azonban nem indultak el, vagy a megvalósítás során derült ki, hogy ami papíron jól néz ki, az a valóságban nem működik.
Franciaország viszont igen jól működteti saját programjait. Ma is tizennégy nyugat-afrikai állam fizet a CFA frank nevű valutával, amelynek árfolyama attól függ, hogy Franciaország hogyan teljesít. Az afrikai valutaközösségi frank árfolyama a francia frankhoz van kötve, 100 CFA frank ér egy francia frankot, amely átszámolva 665,957 CFA frank eurónként.
A tizennégy állam így gyakorlatilag nem tud tervezni pénzügyi szempontból, saját gazdasági teljesítményük semmit sem számít, hacsak nem az export-import területén. A 14 állam összesen nagyjából 150 millió ember otthona, amelyek gazdaságát kis túlzással Párizs irányítja, és nem kíván ezen változtatni. Afrika ritka sikertörténeteinek egyike Angola, ahol a hosszú polgárháború után a volt portugál gyarmat saját kezében tudta tartani olajiparát, s ma már Lisszabonból érkeznek portugálok Luandába, hogy az üzletből kivegyék a részüket.