Kína és a Vatikán rendkívül összetett viszonya sosem volt felhőtlen: a diplomáciai kapcsolatok hivatalosan 1951-ben szakadtak meg, vagyis amikor Mao Ce-tung (Mao Zedong), a Kínai Népköztársaság alapítója bevezette az ateizmust, ennek ellenére a kommunista alkotmány – bizonyos keretek között – mégis szabad utat enged a vallásgyakorlásnak, amire nyomós oka van.
Méghozzá az, hogy óvatos becslések szerint is legalább kétszázmillió vallásos ember él a távol-keleti országban, köztük buddhisták (ezt a vallást gyakorolja Hszi Csin-ping kínai államfő), taoisták, muszlimok, protestáns keresztények és katolikusok – utóbbiak száma az idén áprilisban kiadott fehér könyv szerint hatmillióra tehető, ez azonban csak a hivatalos álláspont, a valóságban minden bizonnyal kétszer ennyien vannak.
Kínában ugyanis két részre szakadtak a katolikusok: a nyáj egyik fele az állam által is elismert, azaz legálisan működő Kínai Katolikusok Hazafias Szövetségébe tömörül, míg a másik csoportosulás a római katolikus egyházhoz, azaz a Vatikánhoz maradt hű; őket „földalatti katolikusokként” emlegetik. A két felekezet közötti leglényegesebb különbség pedig az, hogy míg utóbbi a mindenkori pápa által kinevezett püspököket ismeri el a Vatikán által elfogadott 138 egyházmegyében, addig előbbi csak a hivatalos állami szerv, a vallásigazgatóság által kinevezett 97 püspököt ismeri el 97 egyházmegyében.
Ez a fajta szembenállás tucatnyi ellentétet szült a közel hét évtized alatt, most azonban úgy tűnik, a Szentszék és Peking részéről is hajlandóság mutatkozik a kapcsolatok javítására. Legalábbis erre utal a kommunista vezetés szócsövének számító Global Times minapi cikke, miszerint új szelek fújnak Peking és a Vatikán kapcsolatában. A cikk szerint a közelmúltban bekövetkező változások eredményeként a kínai mainstream médiában egyre gyakrabban tűnnek fel a katolicizmust bemutató műsorok, ezt pedig – a lap által megszólaltatott névtelen szakértők szerint – egyértelműen a nyitás jeleként lehet értelmezni.
Egy népszerű televíziós csatorna például nemrég a Keleten és nyugaton túl: amikor Kína találkozik a Vatikánnal című dokumentumfilmet kezdte el sugározni. Ezzel szinte egy időben az egyik kínai online videómegosztó platformon megjelent Wim Wenders német filmrendező Ferenc pápa életét feldolgozó dokumentumfilmje is, amit két hét alatt 200 ezren néztek meg.
A lap szerint a közeledésnek kiváló táptalajt nyújt, hogy a katolikus egyházfő már a 2013-as hivatalba lépésekor célként határozta meg a Szentszék és Peking kétoldalú kapcsolatainak javítását, de szakértők szerint további löketet ad az enyhülésnek a pápa jezsuita, valamint dél-amerikai háttere. Mint írják, a híres jezsuiták közé tartozott Matteo Ricci, a XVI. században Kínába érkező első keresztény misszió vezetője is, aki a távol-keleti országba „exportálta” a matematika és a csillagászat tudományát. A latin-amerikai gyökerek szintén segítik Ferenc pápát Kína megértésében, hiszen a marxista teóriák rendkívül népszerűek a régióban, így minden bizonnyal az egyházfő is ismeri ezt a fajta gondolkodást.
Az enyhülés útjában azonban van még egy igen nagy akadály, mégpedig Tajvan: a Vatikán az egyetlen európai állam, amely elismeri a szigetországot önálló államként, a pekingi diplomáciának azonban alapvetése, hogy kizárólag az „egy Kína” elvet követő partnerekkel ül tárgyalóasztalhoz. Addig tehát nem lehet szó sem a kínai egyházon belüli ellentétek rendezéséről, sem a kínai egyháznak a világegyházba való visszatéréséről, amíg a Szentszék nem szakítja meg diplomáciai kapcsolatait Tajpejjel, hogy helyette a Kínai Népköztársaságot ismerje el.