Maga az út a lényeges, nem a végcél. Ebben az esetben hatványozottan igaz volt, hiszen az út legnagyobb részén a szürke aszfalt volt a társam Európa négy országán keresztül. Magyarország, Szlovénia, Ausztria és Olaszország egyaránt ismerős helyek, számtalanszor jártam már ott, de nem most, s nem két keréken, hogy lássam, milyen 2018-ban a szlovén kisváros, az osztrák határvidék vagy az olasz falu állapota.
Főleg úgy, hogy Szlovéniában épp választásokra készülődtek, Olaszországban az állandó kormányválság állapotában voltak, Ausztria pedig stabil, de az eddigitől teljesen eltérő politikai álláspontot képvisel az új kormány alatt.
Szlávos rend
Szlovénia apró ékszerdoboz, amelyet nem lehet besorolni sehová. Alpesi vidék, de szláv, így a házak nem olyan tökéletesen állnak, mint Ausztriában, a szántás végét se vonalzóval húzzák meg, s az útszéli fákat se vágják pontosan ugyanakkorára. Ez pedig valami olyan varázslatos bájt kölcsönöz a kicsiny országnak, amiért érdemes meglátogatni. Az utak azok bizony mindenütt ugyanolyanok. A főutak a felújítás után nem sokkal még szépek és simák, majd az idő kirágja a maga kátyúit, a használat elnyűvi, a kamionok felhordják a kavicsot a járdára, s a kívülről tökéletesnek tűnő aszfaltcsík életveszélyessé válik a kerékpáros számára. De ez ilyen sport, ezzel együtt kell élni. Szlovénia gazdagnak számít keleti társaihoz viszonyítva, de elbújhat Ausztria mögött, főként gazdasági teljesítményét tekintve. Szlovénia amolyan örökös kicsi, aki tudja, hol a helye, és nem is kíván ezen változtatni. A városai nagyon szépen rendben vannak tartva, s épp kicsisége miatt nem is számít igazán célországnak azok szemében, akik messze földről jönnek szerencsét próbálni Európában. Szlovénia állandó problémája, hogy Közép-Európán kívül szinte mindenki összekeveri Szlovákiával, egyben jelzi is, milyen fontosságot tulajdonítanak az alpesi köztársaságnak a távoli vidékeken.
Ljubljana pedig igyekszik megtartani az országot olyannak, amilyen, a kicsi ékszerdoboznak Nyugat- és Közép-Európa között. Érthető módon cseppet se örültek így annak, hogy a balkáni migránsútvonal mintha újraéledt volna, s nekik elméletileg integrálniuk kellene idegen közösségeket a társadalomba. Természetesen egy parlamenti választás végeredménye soha nem egyetlen okra vezethető vissza, de a Janez Jansa vezette párt sikere nem kis mértékben annak az eredménye, amit északra és nyugatra, valamint keletre látnak.
Azaz Ausztriában, Olaszországban, illetve Magyarországon.
Törékeny tökéletesség
Ausztria ilyen szempontból ugyanis bajban van. Nem most érkeztek hozzájuk a külföldiek nagy tömegben, bizonyos tapasztalatuk van, de ahogy Németországban, úgy Ausztriában se megy könnyen a brüsszeli irányítású integráció. A Sebastian Kurz vezette kormány ugyanis igyekszik stabilizálni a határokat, s azokkal a problémákkal megküzdeni, amelyek az országban vannak. Ausztria és Olaszország között elméletileg olyan a határ, mint Magyarország és Szlovákia között, azaz csak egy tábla jelzi, hogy új országba lépett át az utazó. Az osztrák hatóságok mégis végigjárták a vonatot, egyenként ellenőrizve az utasokat az éjszaka közepén, nehogy illegálisan érkező jöhessen be az országba.
Talán bejött, talán nem. Mindenesetre Bécstől egyórányira civil ruhás rendőrök szálltak fel a vonatra, s eljártak valakivel szemben, szépen, hatékonyan, ahogy az osztrák rendszertől elvárjuk. A tagbaszakadt rendőr udvariasan tájékoztatott róla, hogy épp rendőri eljárás folyik, nekem pedig semmi tennivalóm ebben a helyzetben. Nem mondhatjuk, hogy a határok zárva volnának, Ausztria pontosan ugyanolyan befogadó állam, mint volt, szívesen fogad mindenkit, aki meg akarja látogatni, de látható, hogy vannak szabályai, amelyeket be fog tartatni. Ezek egyike pedig a határainak védelme.
Egy ország nagyon lassan tud csak változni, ennek emberi okai vannak, a mostani osztrák nyugdíjasok még a második világháborút követő években születtek, s látták hazájukat romokban, orosz megszállás alatt, majd a fejlődés útjára lépni. Látták átalakulni a társadalmat, betelepülni a jugoszlávokat, a törököket, az arabokat és most az afrikai feketéket. A dübörgő és kozmopolita Bécs viszont nem Ausztria, azt az alsó-ausztriai falvak, a háromeurós sör, a szigorú vasárnapi boltzár és a kávézókban való dohányzás hazájában találjuk meg.
Itt nincsenek bevándorlók, csak az istenadta nép, amely sokszor nehezen jön ki a havi jövedelméből, helyzete egyáltalán nem olyan rózsás, mint azt hinnénk, ha egy „átlagos osztrákra” gondolunk. Persze minden viszonyítás kérdése. Én magam is összefutottam két magyar fiatalemberrel Villachtól nem messze, ott dolgoztak a környéken hegesztőként. A szakértelmet pedig megfizetik, arra szükség van, Magyarországon és Ausztriában is, a fiataloknak pedig többet ajánlottak a hegyek között, mint idehaza, s az osztás-szorzást követően ott próbáltak szerencsét.
De soha nem fognak osztrákokká válni, ahhoz nemzedékekre van szükség, ha egyáltalán működhet ilyen identitáscsere.
Az országút népe
Az említett két ország bevándorlási szempontból délre, Olaszországra tekint, hiszen onnan jönnek azok a migránsok, akiktől leginkább tartanak. Ha Ausztria bajban van, Olaszországnak nála sokkal nehezebb a helyzete. A határait nem tudja lezárni, mivel a tengerről jön az áradat, alaposan kiépített gazdasági-politikai kapcsolatok segítik át az embereket az olaszországi szálláshelyre, ahonnan bárhová eljuthatnak.
Akár helyben is maradhatnak, s letelepedhetnek valamely nagyobb városban vagy felszállnak a vonatra, s irány mondjuk Ausztria, amíg persze Bécsújhelynél rajtuk nem üt a rendőrség.
Borúlátó olaszok
Toscana gyönyörű olajligetei között sem meglepő látvány, hogy dologtalan fekete srácok sétálgatnak az út mentén, hangosan ciaózva, árgus szemmel figyelve a kerékpárt, amelyen épp ülök. Pisa belvárosában a helyzet drámai, kialakult a vasútállomástól nem messze az árkádok alatt élő közösség, akik idejüket látványra főként drogkereskedéssel ütik el, persze erre semmiféle bizonyítékom nincs, de általános vélekedés arrafelé. Ez pedig senkinek sem jó. Akár Pisában, akár az ország bármely pontján, Olaszország ugyanazt az életet éli, mint az elmúlt hetven évben, azaz a férfiak leülnek a kocsmában, borozgatnak, eszegetnek, s közben hangosan és heves gesztikulálásokkal politizálnak.
Trevisótól Rómáig az összes kávézó és étterem harsogott a Mattarella, a Salvini, a Di Maio és a Madonna nevektől, utóbbi esetben a Szűzanyára utalva, aki talán megmenti az országot az összeomlástól, mert más reményük jelenleg nincs. A politikusok zsákutcába vezették Olaszországot, piszkos érdekeiket követve rázúdították az afrikai tömegeket az olaszokra, s képtelenek kiegyezni egy működőképes kormány megalakulása érdekében. „Új választás? És akkor mi változik?” – kérdezte teljes reménytelenséggel a tarquiniai Federico, egy kávézó tulajdonosa, miközben a vendégeivel együtt azt figyelte, ahogy az államfő egyezkedik a pártokkal.
Lemondóan csóválta a fejét, amikor az esetleges új kormányról kérdeztem, mondván, itt úgyse lesz soha semmi, mindennek vége. Aztán mégis lett új kormány, egy összetákolt-kompromisszumos, borzasztó törékeny alkotmány. „Ez Olaszországban mindig így volt, a politikai rendszer hagyományosan gyenge” – magyarázza a hátteret a pisai Gianni, jelezve, hogy mindig mindenki aggódik, hogy most jön az összeomlás, de ez voltaképp bele van kódolva Olaszországba. Persze szerinte a választási rendszer nagyon rossz, azt meg kell változtatni.
Hozzá kell tenni, hogy a jelenlegi választási szabályzatot most először használták, az azt megelőző is csak egy voksolást bírt ki.
Szivárványnemzet
Gianni, miután megtudja, hogy Ferrarából érkeztem, azt állítja, nyugodtan viselhetem a Szeretem Ferrarát feliratú pólómat, ezért itt nem jár kés a hátba, de ha Livornót ünnepelném, az akár őt is felháborítaná. Mert Livorno szomszédvár, ráadásul politikailag vérvörös, igaz, Pisában is aktívak a kommunisták. Ahogy Emilia-Romagna tartományban mindenhol, s Toscanában is. A bajt csak az okozza, hogy a baloldali Demokrata Párt annyira csúfos kormányzáson van túl, hogy még a legvörösebb vörösök se bíznak bennük, helyette szavaztak a baloldali hangulatú, se hús, se hal Öt Csillag Mozgalomra. Ennek egyik ígérete volt az, hogy alapjövedelmet szeretne bevezetni, ha a gazdaság engedi.
„A voksolás másnapján Dél-Olaszországban a városháza előtt gyülekeztek az emberek, hogy felvegyék az ígért pénzt” – nevetett Gianni az egyszerű nép gondolkodásmódján. De ugyebár az a mély Dél, amelyet csak a nagyon romantikus idegenek hisznek igazi olasznak. Mert Olaszország is csak a térképen egységes, az olaszokat se lehet egy kalap alá venni. Friuli-Venezia Giulia tartomány és Lazio között nagyon kevés a hasonlóság, s a helyiek se érzik igazán magukénak a másik bajait, hacsak nem a római nagypolitikáról és annak szapulásáról van szó. Pisa így gyűlöli Livornót és viszont, de nem vált ki különösebb érzelmeket belőle Velence vagy Firenze, kicsit úgy tekintenek rá, mint egy szép, de idegen városra. Igazi olasz valójában nincs, nem is lehet. Az egész úgy egységes, hogy rendkívül sokszínű, széttartó, s nem is valósulhat meg Garibaldiék álma. Kicsit rosszmájúan meg is lehet említeni, hogy az akkori, egységesített Olaszország nem volt más, mint a piemonti rendszer kiterjesztése az egész csizmára, piemonti politikusokkal és tisztviselőkkel, akik ráhúzták az egész újdonsült országra a saját, jól ismert adminisztrációs rendszerüket. Ez pedig érthetően személyes problémákat is szült, ahogy ma sincs másként, csak ma Rómát szokás vérszopónak tekinteni, s nem Torinót.
Pedig Róma nem vérszopó, egyszerűen ez így alakult. Az új olasz kormány igyekszik majd valami módon visszagyömöszölni a szellemet a palackba, megálljt parancsolni a migrációnak, s az ősrégi bankházak hatalmas adósságaival is kezdeni valamit. Ha a toszkán és lombard pénzemberek vevők lesznek a megoldási javaslatokra.
Matteo Salvini, a Liga elnöke mindenesetre milánói, így neki több esélye van a személyes meggyőzésre, mint a campaniai Luigi Di Maiónak, az Öt Csillag Mozgalom vezetőjének.