A Koreai-félsziget mindkét országa mestere annak a hintapolitikának, amelynek látványos eleme a most bejelentett találkozó az észak-koreai vezető és az amerikai elnök között.
Az okok között nemcsak mindennapi, gyakorlati megfontolások vannak, de kulturális-történelmi forrásokból is táplálkozik a stratégia meghatározása, ezért nem is meglepő, hogy a két Korea hasonló utat követ.
Az észak-koreai atomfegyverprogram célja minden időben kettős volt: a hazai közvéleménynek be tudta mutatni a vezetés, hogy milyen erős, így sakkban tudja tartani a nemzetközi szereplőket, akár a nagyhatalmakat is, másrészt Phenjan ütőkártyaként tudta használni az egyeztetéseken, azaz a vele szemben hozott szankciók feloldásához kötötte a program leállítását vagy korlátozását. Észak-Korea 2006 októberében jelentette be, hogy végrehajtotta első nukleáris kísérleti robbantását.
Ezt követően hajlandóságát jelezte a tárgyalásokra, amelyek 2003-tól kezdve folytak, de semmiféle eredményt nem tudtak elérni a korlátozás területén. A hat érdekelt állam (Észak- és Dél-Korea, Japán, az Egyesült Államok, Oroszország és Kína) közötti egyeztetések idején fejlesztette fel Észak-Korea a jongbjoni nukleáris központját, majd az atomkísérletet követően közölte, kész a programot leállítani.
A tárgyalások eredményre vezettek, Észak-Korea nemzetközi segélyhez jutott, a külföldi megfigyelők pedig igazolták, hogy valóban leállították a munkát a jongbjoni központban. 2009-ben Észak-Korea újabb atomkísérletet hajtott végre, a szépen haladó egyeztetések megrekedtek. Jongbjonban újrakezdődött a kutatás a kémfelvételek tanúsága szerint.
2012-ben Phenjan közölte, hajlandó lemondani nagy hatótávolságú rakétáiról, s megállítani atomfegyverprogramját, ha gyümölcsözőnek bizonyulnak a tárgyalásai az Egyesült Államokkal. Washington nyitottnak mutatkozott, s meg is állapodtak élelmiszersegély szállításáról. Az év áprilisában Észak-Korea azonban nagy hatótávolságú rakétakísérletet hajtott végre, így kútba estek a tárgyalások. Az azóta eltelt időben Észak-Korea többször kísérletezett rakétákkal és nukleáris fegyverekkel is, békülékeny gesztusa a dél-koreai téli olimpia idején született, ezt folytatta a mostani csúcstalálkozó bejelentésével.
Dél-Korea hivatalos politikáját mindig előre lehet tudni, így a Kim De Dzsung vezette ország 1998-tól a lehető legbékülékenyebb reakciókat választotta a nyugalom érdekében. A Napfénypolitika elnevezésű stratégia keretében sikerült több családegyesítési találkozót tartani a két Korea között, megnyílt a Kumgang-hegyi turistaközpont, valamint az a vasútállomás a fegyverszüneti határon, ahol ma is várják az első szerelvényt, amely át fog haladni Dél-Koreából észak felé.
A bizalomépítő gesztusok végül igazi eredményre nem vezettek, a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államok Phenjant a gonoszok tengelyének tagjaként említette, ezért a kapcsolatokat meg is szakította egymással a két testvérállam. A jelenlegi dél-koreai elnök, Mun Dzse In a megválasztását követően hitet tett a napfénypolitika mellett, annak ellenére, hogy a dél-koreai újraegyesítési minisztérium 2010-ben hivatalosan is kudarcnak minősítette azt.