A mai napot érdemes három részre választani. Az első a Balaton északi partja Balatonszepezdtől Keszthelyig. Ismert városok és falvak, ismerős büfék, éttermek és boltok. A második rész Zala, amelyről sokan sejtik, hogy dombvidék, de hogy mennyire, azt kevesen. Legalábbis szerintem. Milyen isteni igazságtalanság teremtette oda az a rengeteg hepehupát, amely technikai szempontból egy ideig szórakoztató, aztán már nem annyira.
Pedig talán ez az egész út lényege. A dombozás ősi kötelessége, amelyet ma, modern emberekként kerékpárral végzünk. Felmegyünk a dombra, hogy legurulhassunk a másik oldalán, és akkor azt mondhassunk, hogy én oda felmentem. Elhiggyem, hogy ez valamiért, valakinek fontos volt. Talán az volt. Vagy az lesz. Mindenesetre Zala dombjait bejártuk, egy szép és erőt próbáló 70 kilométeres szakaszon. Ott várakoznak a karácsonyfa-ültetvények, meg a nagy fenyőerdők, a falvak pedig ugyanazt a mesevilágot nyújtják, mint Fejérben vagy Veszprémben. A söröző bácsik rákérdeznek, honnan jöttünk s hová megyünk, rövid időre kizökken az idő a kocsmában, majd mindenki visszatér a söréhez, csak mi nem, mert nekünk mennünk kell dombozni. Az pedig alkohollal sajnos nem megy.
Kétszer kapott el minket az eső, olyan igazi pusztító zápor, egyszer a dombok között, egyszer pedig közvetlenül a határátkelő előtt. Ez egyben a harmadik szakasz kezdete volt. Szlovéniában hála Istennek egy fia domb nincs, legalábbis a Rédicstől Ljutomerig tartó szakaszon, van viszont a fenséges Mura, gólyák, s viszonylag előzékeny autósok. Gyorsan leszögezném, Magyarországon se volt gond se az autósokkal, se a gólyákkal. Az eső igyekezett kicsit izgalmassá tenni az utat, de beelőztük.
Ezt a szép kis országot holnap estére el is hagyjuk.
Ígéretemhez híven lesz egy rémisztő függőhíd, vagy holnap este, 140 kilométer után, vagy azzal indul a napunk.
Az első nap eseményeiről IDE KATTINTVA olvashatnak.