Atyaúristen! – hőköltem hátra, amikor szembejött az interneten a The Mail on Sunday rövidhír terjedelmű cikkcíme: „Az angol középiskolai diákoknak meg kell tanítani, hogy a nemzet legelső lakói afrikaiak voltak, akik előbb éltek Nagy-Britanniában, mint az angolok”. A lap egyik újságírója ugyanis véletlenül felfedezte, hogy a minden értelemben rendkívüli történelemátírás egy olyan felkészítő kurzus anyagában szerepel, amelyből a General Certificate of Secondary Education (GCSE, a magyar oktatási rendszer fogalmai szerint ez nagyjából a kisérettségivel egyenértékű) vizsgára készülnek fel a középiskolai diákok, vagyis elvileg majd idén szeptembertől ebből az ajánlott tananyagból is készülhetnek. A szerzők szerint ez az új megközelítés végre diverzifikálja a „fehér férfiak által uralt” (white male-dominated) történelemszemléletet és az ebből kiolvasható, kirajzolódó, illetve kialakuló történelmi-történeti identitásképet.
A Fekete és Ázsiai Tanulmányok Társaságának kutatói és egyetemi tanárai által írt, és az Oxford és Cambridge vizsgabizottság (OCR) által iskolai oktatásra engedélyezett és kiajánlott Migráció Britanniába 1000 és 2010 között című kurzus leírása a következő: „Ez a kurzus lehetővé teszi a diákok számára, hogy megtanulják, hogyan vándoroltak be a különböző európai, afrikai vagy ázsiai népek és népcsoportok a Brit-szigetekre vagy el a Brit-szigetekről, és ezek a mozgások hogyan alakították a szigetország történelmét az elmúlt ezer év során. A népvándorlások történelme Anglia története.” Majd pedig szellemi előképükre, a nagy hatású marxista íróra és újságíróra, Peter Fryerre és az ő 1984-ben publikált, Staying Power: The History of Black People in Britain (Kitartás: A feketék története Nagy-Britanniában) című könyvére hivatkoznak: „Már azelőtt is voltak afrikaiak Nagy-Britanniában, mielőtt az angolok megérkeztek volna.”
Szerintem senkit, így a tankönyv íróit sem érte meglepetésként, hogy koncepciójuk azonnal nagy visszhangot keltett, és a szigetország jelentős gondolkodói szinte postafordultával hangot is adtak felháborodásuknak. Legtöbbjük azonnal ferdítésnek bélyegezte, a bevándorlás mellett kampányoló propagandaanyagnak titulálta és felhívta a figyelmet arra a nem kis veszélyre, amelyet egy ilyen anyag közoktatásba kerülése és oktatása jelenthet.
Sir Roy Strong, a The Story of Britain tekintélyes és elismert szerzője így nyilatkozott: „Ez a feje tetejére állítja a történelmet, valami olyasmit vetít vissza a múltba, ami egyáltalán nem igaz. Ide csak néhány afrikai érkezett, még a rómaiakkal, jöttek, aztán elmentek. Nyugtalanítónak érzem, hogy a gyerekeinknek valami olyasmit tanítanak, ami elsősorban a kortárs problémákra reflektál, ahelyett, hogy megfelelően és pontosan megtanítanák nekik a történelmet.”
A nálunk is ismert, indiai származású, Booker-, Jeruzsálem- és Nobel-díjas író, V. S. Naipaul ha lehet, még jobban felháborodott: „A politikai korrektség ismét eltorzítja a történelmünket és a gyermekeink oktatását. Az az abszurd feltevés, mely szerint az angolok előtt afrikaiak éltek a Brit-szigeteken, csak azt mutatja meg, hogy a mi valaha nagyra értékelt és tisztelt oktatási központjaink – Oxford és Cambridge – hogyan erodálódnak alattomosan egy dogma által. Nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy napjainkban egy dogmából kiindulva az Iszlám Állam is átírja a történelmet, vagy ahhoz, ami Oroszországban, Kínában és a keleti blokk országaiban is csak szenvedéshez és a pusztításhoz vezetett.”
Az ügy egyre szélesebb nyilvánosságot kap, a történészek, egyetemi tanárok és értelmiségiek után már szinte mindenki, aki talál felületet az írásra, hozzászól pró vagy kontra, esetleg óvatosan valami vélt vagy remélt középút után tapogatózva. Jelen hasábokon nem ismertetnénk a vita további állomásait, az egyre több megszólaló véleményét, inkább megpróbálnánk egy lépéssel hátrább állni, és röviden felvázolni az összkép kapcsán előbújó félelmünket.
Bármi is lesz ennek a vitának a vége, marad-e vagy sem az angliai közoktatásban ez az anyag, de ha nem sikerül a hozzászólóknak érdemben és intelligensen eljutniuk egyfajta konszenzusig, akkor egy olyan új árok kerül bele az ottani vagy általánosabban európai (köz)gondolkodásba, amelyet megint évekig vagy évtizedekig tart majd betömni. S ahogy ott is, úgy nálunk is észre sem veszi szinte senki, hogy a konc – amit egyre vadabbul és agresszívebben tépnek – nem egy elmélet, nem egy divatteória, nem egy úgynevezett reformideológia, hanem azok a gyerekek, akik nap mint nap beülnek az iskolapadba.