– A nemzetközi baloldalhoz köthető kutatóintézetek részletes felmérései is alátámasztják, nincs meg Magyarországon a széles munkavállalói rétegekben az az elégedetlenség, amelyet az ellenzék, illetve a hozzájuk tartozó szakszervezetek megpróbálnak elhitetni a társadalommal. Ebből pedig egyértelműen kiderül, hogy a nemzetközi érdekeket kiszolgáló magyar politikusok, civilek az emberek félelmét, aggodalmait akarják kihasználni a kormány megbuktatása céljából – hangsúlyozta a Magyar Időknek Szalai Piroska.
A munkaerőpiaci szakértő kiemelte: a félelmeinkkel vagyunk a legkönnyebben manipulálhatók, emiatt érzékelhető manapság, hogy a baloldal nagyon intenzíven keresi azokat a pontokat, amelyekkel reflexszerűen tud félelmeket, ezáltal elégedetlenséget kiváltani a társadalom jelentős részéből.
Ezt támasztja alá, hogy az ellenzék csúfos bukását eredményező áprilisi országgyűlési választások után közvetlenül, már májusban a Policy Solutions és Németország Szociáldemokrata Pártja, az SPD alapítványa, a Friedrich Ebert Stiftung (FES) Magyar rémálom című közös kutatásában azt elemezte, hogy milyen félelmek élnek a magyar társadalomban – ismertette Szalai Piroska.
Arra az eredményre jutottak, hogy bár az elmúlt években javult a társadalom többségének a hangulata, a magyarok többségénél dominánsak a pozitív érzések a saját mindennapi életükkel kapcsolatban, de még mindig élnek a félelmek is. Felmérésük szerint a társadalom legnagyobb félelmének az „élet bizonytalansága, kiszámíthatatlansága” számít, ám a munkavállalóknak ez mindössze 30 százalékát érinti.
Ezt követi, a „komolyabb betegség, kórházba kerülés” és az „anyagi bizonytalanság, a hó végi számlák kifizetetlensége”, utóbbitól már csak a dolgozók alig negyede tart. Szorosan követte ezeket a kiszolgáltatottságtól és a migrációtól való félelem, 23 és 20 százalékkal. A magyarok aggodalmait ötvenéves korukig az anyagi helyzetük dominálja; jellemző emellett a középfokú végzettségűek, valamint a megyeszékhelyen lakók anyagi helyzetből fakadó félelme.
A szakértő felidézte, a társadalom félelmeinek áttekintését követően még részletesebb elemzés látott napvilágot. A FES támogatásával a 2010-ben alakult magyar, szintén baloldali Policy Agenda kutatóközpont kiadott egy másik elemzést a félelmekről. Az intézet kutatási igazgatója, Belyó Pál 2009 és 2010 között volt a Központi Statisztikai Hivatal elnöke.
A dolgozók mindennapjairól készült Félelmek a munka világában című elemzés szerint kilenc csoportba sorolhatók a munka világa kapcsán megfogalmazható félelmeink. Ezek közül a legjellemzőbb az új helyzettől való félelem, a magánélet-munka konfliktusa, a munkahely egészségügyi kockázatai, a túlóra, a munkahely elvesztése, a negyedik ipari forradalom kihívásai, illetve az életszínvonal csökkenése. Szalai Piroska ugyanakkor azt hangsúlyozta: az eredmények azt bizonyítják, hogy önmagában egyik félelem sem érinti a munkavállalók több mint felét, sőt többségüktől a dolgozók negyede sem tart.
Kicsit szeretünk is túlórázni
Szalai Piroska elsőként a túlórát emelte ki, mivel a munka törvénykönyvének módosítása előtt nem tartottak az emberek a túlmunkától. Kicsit szeretünk és akarunk is túlórázni, a válaszadók 53 százalékát nem zavarja, s mind-össze 30 százalékuk az, aki nem örül neki, 14 százalék pedig soha nem túlórázik.
Több összehasonlító mérés is arról számol be, hogy hazánkban alacsony az éves átlagos túlórák száma, továbbá a kötelező heti alapóraszám sem kimagasló. Ha a teljes társadalomban vizsgáljuk az egy főre eső ledolgozott órák számát, akkor magasnak tűnhet ez az érték, ami azzal magyarázható, mert nálunk van az unióban a második legkevesebb részmunkaidős foglalkoztatott. Hazánkban a vállalati kultúra olyan, hogy a munkavállalók többsége inkább lecsúsztatja a túlóráit.
– A felmérés eredménye és a tények ellenére sikerült az ellenzéknek egy olyan politikai hecckampányt kerekíteni a túlóra-szabályozás változtatása köré, amelyben ismét csak a külföldi megítélésünk romlott – mutatott rá Szalai Piroska.
Az is látható, hogy a tények nem befolyásolták a felépített negatív kommunikációjukat, azaz nem is törekedtek arra, hogy az állításaik köszönőviszonyban legyenek a valósággal, tehát ez a kampány iskolapéldája volt a manipulációnak. A túlórázástól tehát a „rabszolgatörvényezés” előtt a munkavállalók mindössze 30 százaléka félt. Ezt támasztja alá a kutatás egy másik pontja is: a munka és a magánélet összehangolásától a munkavállalóknak csak a 23 százaléka fél.
Az állás ad stabilitást
A válaszadók 85 százaléka nem fél attól, hogy elveszíti a munkahelyét. Szalai Piroska szerint a csökkenő munkanélküliség és a növekvő munkaerőhiány mellett érthető is ez az alacsony arány, de oda kell figyelni, mert nagy létszámban még aktívak a munkaerőpiacon azok a korcsoportok, amelyekben nagyon mély nyomot hagyott az 1992-től közel negyedszázadon át tartó magas munkanélküliségű időszak.
Hiába nem tart a dolgozók ma már 65 százaléka az életszínvonal csökkenésétől, a minimálbér-tárgyalások kapcsán mégis megpróbálta az ellenzék felkorbácsolni ezt a félelmet, miszerint folyamatosan azt hallottuk, hogy nem elegendő a minimálbér-emelés, a béreink nem zárkóznak fel kellő ütemben az európai bérszínvonalhoz.
A nyugdíjasévekre vonatkozó félelem érinti legnagyobb arányban a társadalmat: az aktív korúak 40 százaléka tart a nyugdíjasévektől. Mindössze 53 százalékuk gondolja úgy, hogy akár a megtakarításaikkal vagy a családjuk segítségével, de meg tudja őrizni az életszínvonalát. Szalai Piroska szerint ennek az az oka, hogy harminc éve azzal riogatnak minket, hogy nem lesz, aki megkeresse később a nyugdíjravalót. Pedig a Ratkó-korszak nagyszámú munkavállalója ebben az időszakban megy nyugdíjba.
Az ellátások kifizetésé-
ben ugyanakkor nincs fennakadás, a Ratkó-generáció nyugdíjba vonulásával egy időben ugyanis az emelkedő bérek mellett a kormány hatékonyabbá tette az adóbehajtást is. Így a növekvő nyugdíjkifizetések mellett is lehetővé teszi a folyamatos adócsökkentést.
Kiáll magáért a dolgozó
Érdekes adat, hogy a válaszadók 72 százaléka úgy gondolja, a saját jogait maga tudja legjobban megvédeni – figyelmeztetett a szakértő. Ez a tény pedig mindenképp elgondolkodásra kell hogy kényszerítse a szakszervezeteket. Ugyan hazánkban a szakszervezeti szervezettség 8 százalék körüli, az OECD országai közül az egyik legalacsonyabb, így érthető, hogy sokan nem számítanak a szakszervezetekre.
Szalai Piroska azt hangsúlyozta: az alacsony arány azért mellbevágó, mert ha a szakszervezetek nem tudnak megújulni, nem hajlandók az innovációra, akkor képtelenek lesznek e félelmekre válaszokat adni. Ha pedig senki sem lesz, aki képviselje a munkavállalók érdekeit, akkor könnyű lesz felnagyítani a félelmeket, ami nem vezet jóra.