Magyar Idők: A MÉASZ első félévi jelentése szerint az építőanyagoknál 5-8 százalékos áremelkedés történt. Az ÉVOSZ felmérése szerint viszont a kivitelező cégek 10-20 százalékos drágulást tapasztalnak a szükséges anyagoknál. Miből fakadhat ez az eltérés?
Vidor Győző: Vannak termékek, amelyek nincsenek benne az általunk közölt számokban. Elsősorban olyan vas- és acéltermékekre gondolok, amelyeknél a nemzetközi folyamatokból fakadó drágulás miatt nőttek jelentősen az árak. Hogy egy példát mondjak: a szerelt betonacél egységára az utóbbi egy évben több mint a duplájára emelkedett. Jelentősebb áremelkedés történt a kőolajalapú szigetelőknél is a nyersanyag drágulása miatt. A MÉASZ hatókörébe tartozó hagyományos falazóanyagokról, tetőanyagokról, nyílászárókról, hőszigetelőkről viszont biztosan állíthatom, hogy 5 és 8 százalék közötti a tényleges áremelés egy év alatt. Ugyanakkor igaz, hogy további drágulásra van kilátás, a téglaipar egyik nagy szereplője például tizenhat százalékos átlagos áremelést jelentett be nemrég. Ez még nem nyomja az építőipart, hiszen a leszerződött projektek alapanyagát a régi áron szállítják ki, viszont ennek nyomán feltehetően a versenytársak is növelik majd az árakat.
Koji László: Az építőipari vállalkozások valóban olyan ármozgásokkal találkoztak az elmúlt időszakban, amit a felmérésünk alapján közöltünk. Ma Magyarországon az építési anyagok 95 százalékát a vállalkozók nem tudják közvetlenül a gyártóktól megrendelni. Ez Nyugat-Európa egyetlen országában sincs így, ott sokkal nagyobb arányban jellemző a közvetlen vásárlás. Ezt a problémát az általunk vezetett két szövetségnek elemeznie és értékelnie kellene.
MI: Mire gondol?
K. L.: Most, amikor olyan a helyzet, hogy az építőipar az elkövetkező három-négy évre biztosan látja előre a munkáját, akkor talán az anyagiparnak is nagyobb nyitottságot kellene tanúsítania, hogy megfelelő körülmények alakulhassanak ki. Az építőiparnak az élőmunkát meg kell fizetnie, mert ha nem teszi, nem fog tudni kivitelezni. A magyar építőipar rá fog kényszerülni, hogy kedvezőbb árú, ugyanolyan minőségű lehetőségeket keressen. Közös a felelősségünk: ha az anyagipar abban a tévhitben ringatja magát, hogy tőle akármekkora drágulás esetén is sokkal több árut megvennének, tegye, de akkor az építőipari cégek el fognak menni a környező országokba alapanyagért. Meg kell mondanom, az ÉVOSZ ebben támogatja a közepes és nagy cégeket, annak érdekében, hogy az élőmunkát jobban meg tudják fizetni.
V. Gy.: Az építőiparnak nehézséget okoz, hogy olyan projekteken dolgozik, amelyeket korábbi információk birtokában árazott be. Az a kérdés, hogy amikor a kivitelező árajánlatot tesz a megrendelőnek, friss adatokat kér-e, vagy úgy gondolja, hogy az előző projektárban alkalmazott árakkal számolhat. Utóbbi esetben történhetnek elcsúszások. Ami a kereskedelmet illeti: az építőanyag-iparnak a kereskedő szolgáltatást nyújt, amiért bizonyos árrést megtart. A nehéz építőanyagok piacán ez kevés, csak két-három százalék. A finom anyagoknál, például a festéknél, persze jóval több. Ezért cserébe viszont logisztikai szolgáltatást nyújt. Ez nagyon fontos, tekintve, hogy jelenleg az építőanyag-ipar nincs arra felkészülve, hogy mondjuk belvárosi építési területre le tudja szervezni az anyagok odaszállítását. A gyártók azért is ragaszkodnak a kereskedőkhöz, mert az építőipar projektcégeket hoz létre egy-egy beruházásra. A projektcégek pedig a korábbi hírhedt, lánctartozásos időszakban olykor jelentős, akár milliárdos tartozásokkal dőltek be.
K. L.: Az árakat, árréseket sem ártana jobban átbeszélnünk. Konkrét példát említek: a 7 centis, 6-os kapupántcsavart alátéttel a nagykovácsi vaskereskedésben 24 forintért megkapom, az egyik nagy barkácslánc kínálatában ugyanez 61 forint. A kereskedők egyáltalán nem szorulnak védelemre, az anyagiparnak és a kivitelező építőiparnak viszont jobban meg kellene találni a közvetlen üzleti kapcsolatot. Alapvető közgazdasági tétel, hogy minél többen vesznek részt egy üzleti láncban, a termék annál drágább lesz.
MI: Miért ilyen fellendülő helyzetben jelent be egy nagy gyártó újabb áremelést, amikor amúgy is óriási kereslettel számolhat?
V. Gy.: A tégla még mindig olcsóbb, mint 2008-ban volt. A falazóanyagok 2013–14-ig folyamatos árcsökkenésben voltak. Tőkés vállalatokról beszélünk, amikor egy falazóanyaggyár a kapacitását meghaladó kereslettel találkozik, miért ne mondhatná, hogy a kapacitását a lehető legdrágábban adja el? Végül is addig viheti föl az árat, amíg nem csökken a termék iránti kereslet.
K. L.: Egy felelős kivitelező ilyen helyzetben nem lesz hajlandó leszerződni. Nem mehet bele olyan szerződésbe, amely csak 5-7 százalék tartalékot irányoz elő az anyagárak változására. Ez majd a megrendelő problémája lesz, aki azzal szembesül, hogy nem építik meg neki a 150 lakásos társasházat. A kivitelezői munka díja a teljes árnak csak az egyharmadát teszi ki. De mi lesz a többi résszel, ha ilyen áremelkedés lesz? Ez mindent magával húz.
MI: Nézzük meg a lakásépítéseket: ott még áfacsökkentés is történt, mégis folyamatosan mennek föl az árak. Mi szabhat határt a drágulásnak?
V. Gy.: Most már azt látni, nagyjából véget ér a lakások drágulása. A lakóingatlanhoz kötődő iparágak elérték a fogyasztói kosár szélét. Nem fognak többet adni a lakásért a vevők, nem fog többet fizetni a beruházó a kivitelezőnek, ő pedig nem ad többet az anyaggyártónak. A jövő év első fele kiegyenlítődést fog hozni.
K. L.: Én is úgy látom, hogy 2018 közepére teljesen beállnak az ár-érték viszonyok. Megértem, hogy a megrendelőt sokkolta, hogy olyan keresleti-kínálati viszonyok alakultak ki, hogy a sokéves válság sújtotta piaci mozgásokat alig két év alatt hozza be az ágazat. A lakásügynek 2020 után is a nemzetgazdaság húzóterületének kell lennie. A szektor még most is csak 13-14 százalékos arányt képvisel az építőiparon belül, pedig más uniós országokban 30 százalék körülit.
MI: Elindult a béremelés az építőiparban, de még így is alacsony a bérszínvonal.
K. L.: Évek óta mondjuk, hogy az építőiparban egy jó szakmunkásnak nettó 250-300 ezer forintot kellene keresnie ahhoz, hogy ne menjen külföldre, vagy ha már ott van, elgondolkozzon, hogy hazatér. Ezt az árszintet szerintem az építőipar 2018-ban összességében képes lesz biztosítani. Sajnos a versenyszféra átlagának még most is csak a kétharmada az ágazatban elérhető kereset. De ez végső soron jogos, hiszen az építőipar teljesítménye is elmarad a többi ágazatétól. Javulni kell: ugyanaz a kőműves, aki itthon 14 óra alatt végzi el ugyanazt a munkát, ha kimegy Ausztriába, nyolc óra alatt is képes rá. Nyolc év alatt bele kellett törődnünk, hogy nyolcvanezer emberünk elment. Most az a feladatunk, hogy hatékonyabban foglalkoztatva, a jelenleginél 10-20 ezerrel több munkavállalót visszacsábítsunk. Ehhez a körülményeken is javítani kell: minőségi munkaruhát, feltételeket kell biztosítani, szabadidős programokat kell szervezni, hogy vonzó legyen a munkahely. A legjobbak ezen az úton már elindultak. Másfél év alatt 20-25 százalékkal emelkedett a jó szakmunkások és betanított munkások átlagbére.
V. Gy.: Fontos kiemelni, hogy az egész drágulás végén tulajdonképpen jó eredmény van, mégpedig az, hogy a munkavállaló bére magasabb lesz. Ha ez valóban így lesz, az azzal járna, hogy esetleg hazajön külföldről is. Nemcsak hüledezni kell, hogy mi milyen drága, hanem azt kell nézni, hogy olyan útra léptünk, amelyen az ország visszatalálhat a fejlődési pályára. Elérhetjük végre, hogy ne elmenjenek, hanem visszajöjjenek az emberek. A külföldre távozott szaktudás legalább részleges visszatérése óriási lehetőségeket tartogat.