Zeng a média azoktól a hírektől, hogy munkaerőhiány van országszerte, gyakorlatilag szinte minden szakmában, de most, nyár lévén különösen a turizmus szempontjából kiemelt területeken, elsősorban a Balaton partján volna szükség dolgos kezekre. Joggal gondolhatta olvasónk, hogy gimnazista gyermeke könnyen talál magának olyan nyári munkalehetőséget, ahol kereshet egy kis pénzt és megtapasztalhatja, milyen az, amikor valaki felelősséggel tartozik a rá bízott területért, és közben belelát, hogyan is működik a színfalak mögött egy elegáns szálloda.
Ráadásul az élet úgy hozta, hogy olvasónk tágabb ismeretségi körében talált egy nagy tapasztalatú balatoni szállodást, akinek a kisujjában van a szakma, túlélte a rendszerváltozást, az Európai Unióba való belépést, számtalan turisztikai koncepcióváltást. A vállalkozó nemcsak hogy nyitottnak mutatkozott a gyerek alkalmazására, de arra biztatta a családot, hogy hozzanak magukkal minél több jelentkezőt, hiszen az a hét, amikorra esedékes volt a diákmunka, egybeesett a déli part legnagyobb nyári idegenforgalmi eseményével, a Balaton Sounddal.
Olvasónk elkísérte csemetéjét az előkészítő megbeszélésre, itt kellett rögzíteni a feltételeket, a betanítást, a munkakört, a bért, a lakhatási körülményeket, minden effélét. A találkozó félsikert hozott: egyetlen paramétert sikerült rögzíteni, a bért, ami a diákmunkás-órabér alsó küszöbértékét jelentette. Minden egyebet – beleértve az írásbeli szerződés aláírását – azzal hárított el a munkaadó, hogy úgymond barátok között minden szépen elrendeződik. A szülő kérte, hogy napi 8 óránál többet csak kivételes esetben dolgozzon a gyerek, akkor is legfeljebb 10 órát. Erre sem kapott konkrétabb ígéretet, mint a többi kérdésére. A barátság, a jó személyes kapcsolat, a kivételes elbánásra vonatkozó utalások mindent helyettesítettek.
Az első napokban nem is volt komolyabb gond, bár az kiderült, hogy a szállodában a szükséges munkatársi létszámnak csupán a töredéke dolgozik, és akik vannak, azok is alkalmi munkások, jönnek-mennek. Aki pedig éppen ott van, az kora reggeltől késő estig, megállás nélkül gályázik.
Olvasónk gyermeke, miután már a karját sem tudta emelni tíz óra takarítás, ágyneműáthúzás, egyebek után, bejelentkezett a főnöknél, hogy neki letelt a munkaideje. Mint utóbb kiderült, ez nem volt népszerű cselekedet, sem a főnök, sem a többi munkavállaló szemében, kapott is érte hideget-meleget. Betanításról szó sem volt, együtt végezték a feladatokat. Egyik-másik tapasztaltabb kolléga mutatott egy-egy fogást, de a többség csak rárivallt, ha valami nem úgy készült el, ahogy annak lennie kellett.
Ahogy közeledett a munkahét vége és az elszámolás, a főnök barátságossága úgy fordult ridegségbe: minden azonnal kellett, semmi sem volt jó, és minden feladat után jött egy másik. A nyolc órát már senki nem nézte, a 16-ot sem, tüzet kellett oltani folyamatosan, mert, mint kiderült, az elegáns szálloda valójában műszaki szempontból ezer sebből vérzett. Az utolsó két napon már valóságos háborús hangulat uralkodott, olvasónk többször ott tartott, hogy autóba ül, és kimenekíti a gyereket a zsarnokoskodó, hatalmaskodó főnök karmai közül.
Az viszont csak a végelszámolásnál derült ki, mi volt a célja az egész színjátéknak: végül a valóban ledolgozott munkaórák alig felét fizette ki a munkaadó. Jól tudta, hogy az előzetes tárgyalásnál miért nem egyeztek meg a részletes feltételekben: a gumiszerűen változtatható munkaidő, az elmaradó betanítás, a folyamatos kritizálás mind azt szolgálták, hogy a járandóságból különösebb indoklás nélkül lehessen levonni tételeket.
Ha a nyári munka célja az, hogy a diákok megismerjék a magyar valóságot, a hazai kisvállalkozások anyagi, morális állapotát, nos, akkor ez sikerült – mondta keserűen a szülő. Persze nem lehet általánosítani egyetlen tapasztalatból, viszont jó lenne, ha a fenti eset csak egy kirívóan rossz példa lenne. Az biztos, hogy ezúttal egy idegen nyelvet jól beszélő, talpraesett, nyitott gyereknek, egy leendő felnőtt munkavállalónak sikerült egy életre elvenni a kedvét az idegenforgalomtól és a balatoni nyári munkától.