– Tudjátok, milyen 347 napot szinte nonstop együtt tölteni egymással, ráadásul úgy, hogy bármikor jöhet egy buszsztrájk Indiában? – tette fel a kérdést Kocsis Dóra és Németh Edvárd, a Talpalatnyi történetek című utazó-blog írói. A fiatal házaspár az egyetemen ismerkedett meg, és már a kapcsolatuk elején kiderült, hogy mindketten kíváncsiak a világra, és nagyon szeretnek utazni.
Esküvőjük után egy olyan, cseppet sem szokványos nászút mellett döntöttek, amelyben nem a kényelem és a luxus dominál, hanem a másik mély megismerése, akár szélsőséges, sarkított és néha kegyetlenül nehéz szituációkban. –Sokan kérdezték, hogy fogjuk ezt kibírni. Tudtuk, hogy vagy elválnak az útjaink, vagy örökre együtt maradunk.
A pozitív eredmény jött ki, végül az utóbbit eredményezte az utazás – mondta Németh Edvárd egy Budapesten tartott előadásuk alkalmával a napokban. A különféle kultúrák, emberek, tájak, szokások és természetesen egymás megismerésén túl az is motiválta őket, hogy a gyakorlatban is megtapasztalják a Teremtő gondviselésébe és az emberek jóindulatába vetett hitüket. – Azt feltételeztük, hogy kedvességgel és nyitottsággal mindig megtaláljuk a helyünket, bármerre járjunk is a világban – idézték fel.
Ezt a hozzáállást számtalan tapasztalatuk igazolta, néhány vendéglátójukkal a mai napig tartják a kapcsolatot. – Ez a világ egy jó hely – jelentette ki Kocsis Dóra mosolyogva, noha sokszor nem volt éppen zökkenőmentes az útjuk, Dórinak például Indiában ellopták a jegygyűrűjét, Edvárdnak pedig akkor gyulladt be a foga, amikor Nepálban jártak, és fogorvos csak olyan helyeken volt elérhető, amelyek minden higiéniát nélkülöztek. – A „kezelés” után azt mondtam Dórinak: ha most nem betegszem meg, akkor soha. Végül megúsztam, egyszer sem lettünk betegek – emlékezett vissza a férj.
Sok országba – így Kínába és az USA-ba – érkeztek úgy, hogy tele voltak sztereotípiákkal, ám igyekeztek tudatosan elengedni ezeket, és hagyni, hogy valóban hasson rájuk a hely. Indiában az első egy héten kifejezetten rosszul érezték magukat, koszosnak és büdösnek tűnt minden, de nem menekültek el, végül aztán alig akartak hazajönni, annyira megszerették az országot és az ottani embereket.
Visszatérő élményük volt, hogy mivel a fejlett európai társadalomból érkeztek, a helyi lakosok őket tartották mindenben követendő példának, és folyamatosan igyekeztek a kedvükre tenni. – Ha túlságosan ki akartak szolgálni minket, azt rendre visszautasítottuk, és mondtuk nekik, hogy ők ugyanannyira értékes emberek, mint mi. Bárhová mentünk, önkénteskedtünk, a szállásadóinkat mindig megkérdeztük, mire lenne szükségük – számoltak be.
Szinte minden országban egy hónapot töltöttek, hogy ne csak azt lássák, amit általában a turisták, útikönyvek helyett pedig csak térképet vittek magukkal. A spontaneitás jegyében minden országban csak a következő úti célt találták ki közösen. Ezenkívül két alapelvet tartottak szem előtt az utazásaik során: a minimalizmust, vagyis csak egy-egy hátizsákot vittek magukkal, amit csigaháznak neveztek, míg a másik vezérelvük a hulladékmentesség lett.
Mivel a világ legszebb helyein is rengeteg szeméttel találkoztak, úgy döntöttek, igyekeznek a lehető legkevesebb hulladékot termelni utazásaik során. Ahol csak lehetett, palackos ásványvíz helyett csapvizet ittak, sehol nem fogadtak el szívószálat, műanyag helyett fémkanalat kértek, és a cukorról is lemondtak azokban a kávézókban, ahol nem volt adagoló, csak kis papírtasakos kiszerelés.
Bár a nászút 347 nap és 180 ágy után véget ért, a házaspár azóta is rendszeresen tesz hosszabb utakat kettesben, amelyekről rendszeresen beszámolnak blogjukon.