1. Csökkenteni kezdtük az államadósságot
2010-ig Magyarországon az államadósság rendkívül gyors ütemben emelkedett. 2002-ben az adósság még a GDP (az egy év alatt megtermelt bruttó hazai termék) 55 százalékát tette ki, 2010-ben pedig már közel 80 százalékát. A 2010 előtti átlagos eladósodási tempóval haladva 2018-ra a GDP 105 százaléka lenne a magyar államadósság, így a magyar állam eladósodottabb lenne, mint Spanyolország, és csatlakozott volna a magas adósságot maguk előtt görgető mediterrán országok klubjához.
Ehelyett a magyar államadósság már 2011-től csökkenő pályára állt, így már a hetven százalékot közelíti, középtávon pedig hatvan százalékra csökkenhet.
A GDP arányos államadósság-csökkenés jelentős részben köszönhető annak, hogy 2018 lesz sorozatban a hetedik olyan év, amikor a költségvetés hiánya a bűvös 3 százalékos uniós hiánycél alatt marad.
Erre a 2010-et megelőző 18 évben csak egyszer volt példa, 2000-ben.
2. A devizaadósság is csökkenő pályára állt, a háztartásoké pedig megszűnt
2010 előtt a gazdaságpolitika a többségében külföldi tulajdonú bankrendszerrel közösen devizában adósította el a magyar háztartásokat, vállalatokat és az államot. A háztartások devizaadóssága 2005-ben még a GDP két százaléka volt, 2010-re viszont már a húsz százalékot is meghaladta, miközben egyetlen visegrádi országban sem nőtt 13 százalék fölé.
A hazai háztartási devizahitel-állomány 2010 és 2015 között az új gazdaságpolitikai intézkedéseknek köszönhetően azonban megfeleződött, majd a 2015-ös forintosításokkal teljesen megszűnt és már a GDP nulla százalékához közelít.
Így a 2010 előtti nyolc év alatt felhalmozott devizaadósság 2010 után lenullázódott.
Nem csak a háztartások, hanem a magyar állam is devizában adósodott el 2010 előtt (az államadósság devizaaránya látható a lenti ábrán). Ezzel a fő probléma az, hogy a magas devizaarány jelentősen csökkenti a gazdaság külső sokkokkal szembeni ellenállóképességét.
Kijelenthető, hogy a kivételesen nagy külső tartozásállomány miatt került Magyarország a szakadék szélére a 2008-as válságban. Nettó külső tartozásállományunk 50-70 százalékponttal haladta meg régiós vetélytársainkét.
3. A devizatartalék már elegendő a külső sokkok kivédéséhez
A Greenspan-Guidotti mutató azt méri, hogy egy ország tartalékai képesek-e fedezni az ország rövid lejáratú külső adósságát, így a gazdaság mennyire ellenálló egy tőkekivonási sokkal szemben. Az arány akkor optimális, ha egy fölötti értéket vesz fel (ezt az arányt emeltük ki a lenti ábrán).
Ha ugyanis a külső finanszírozás leáll, akkor a devizatartalékból kell biztosítani a lejáró külső adósság visszafizetését. A széles körben használt mutató megbízhatóan jelzi, hogy egy országban fennáll-e egy esetleges külső pénzügyi válság veszélye.
2006 és 2010 között nem fordult elő, hogy a tartalékszint kellően magas legyen, míg 2011-től kezdve a tartalékszint évről évre stabilan meghaladja a rövid lejáratú külső adósság mértékét, amely elengedhetetlen egy külső válság kivédéséhez.
4. Az átlagos magyar középvállalat már kevesebbet adózik, mint a lengyel, cseh vagy a szlovák
A középvállalatok adóterhelése a kétezres években a Világbank adatai alapján még 55 százalék feletti volt, miközben Lengyelországban már ekkor is 45 százalék alatti adóterhelés rakódott a teljes hozzáadott értékükre (ez tartalmazza a vállalat által megtermelt munka- és tőkejövedelmeket is). Ez az egyenlőtlenség is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a lengyel gazdaság még a 2008-as válságban is növekedett, miközben Magyarország egyedüli visegrádi országként a Nemzetközi Valutaalap mentőcsomagjára kényszerült.
Ezért volt tehát szükség a középvállalatok adóterheinek gyors csökkentésére 2010 után. Mára Magyarországon az adóterhelés jelenleg 39,1 százalékos a korábbi 57 százalék helyett, egy átlagos középvállalat tehát negyedével kevesebb adót fizet a hozzáadott értéke után, mint 2010-ben.
A gazdaságpolitika célja, hogy a középvállalatok terhei tovább mérséklődjenek, és 2022-re 30-35 százalékra csökkenjenek. Így Magyarország megőrizheti a visegrádi országok közötti első helyezését, ami azt jelenti, hogy egy átlagos középvállalat továbbra is kevesebbet adózik majd Magyarországon, mint Lengyelországban, Szlovákiában vagy Csehországban.
5. 2010 után már a munkaerőt is támogatja a gazdaságpolitika
Míg az átlagbéren tízezer forintos emelés esetén az állam elvont 7200 forintot 2010 előtt, 2018-ban már csak 4300-at, és a cél, hogy a következő négy évben ez az összeg jóval négyezer alá csökkenjen.
A marginális adóék ezzel 72 százalékról 43 százalékra csökkent (itt a családi adókedvezményeket is figyelembe vettük). A többi visegrádi ország 2010 előtt csak legrosszabb esetben vonta el a béremelés felét. Nem csoda, hogy régiós versenytársaink könnyebben átvészelték a 2008-as válságot, míg Magyarország sokszorosan egyensúlytalan gazdasággá vált.
A marginális adóék tehát azt mutatja meg, hogy ha egységnyivel emelkedik egy munkavállaló teljes bérköltsége, akkor abból a munkaadónak és a munkavállalónak összesen hány forintot kell a közterhek megfizetésére fordítania. Ez látszik százalékban megadva a lenti ábrán az OECD adatai alapján.
6. Húsz év stagnálás után 750 ezer új munkahely
A gazdaságpolitika hibás reakciója a rendszerváltás során megszűnő másfél millió munkahelyre az volt, hogy segítette az inaktivitásba vonulást, és az egyéni erőfeszítések feltétele nélkül adott relatíve nagylelkű szociális juttatásokat. Így nem csoda, hogy a megszűnő másfél millió munkahely romjain csak kétszázezer fővel bővült a foglalkoztatás Magyarországon 2006-ig, hogy aztán 2010-re újra ugyanott tartsunk, mint 1996-ban, a magyar foglalkoztatás történelmi mélypontján.
Az 1987-es 5 millió 371 ezer fős foglalkoztatási szintről 1996-ra 3 millió 778 ezer főre csökkent a foglalkoztatottak száma Magyarországon, majd 2006-ra 3 millió 930 ezer főre bővült, hogy 2010-ben újra 3 millió 781 ezer főre csökkenjen. Ez a kétezres évek legalacsonyabb, 44,8 százalékos foglalkoztatási rátáját jelentette, amelyet 2017-re 59,3 százalékos, a kilencvenes évek óta sosem látott magasságba sikerült emelni.
2018-ban a foglalkoztatottak száma akár 4 és fél millió főre növekedhet, ezzel a két évtizeden keresztül elképzelhetetlennek számító teljes foglalkoztatás megvalósul.
A munkahelyek többségét a hazai piac hozta létre
A 750 ezres bővüléshez a közfoglalkoztatás 100 ezer munkahellyel járul hozzá, hiszen a 2010-ben is létező közfoglalkoztatotti létszámhoz képest a jelenlegi 165 ezer fős szint ekkora növekményt jelent. A Magyarországon regisztrált, de külföldön dolgozók létszámnövekedése pedig 70 ezer főre tehető. E fölött értelmezendő azoknak a száma, akik a 2011 után megnyíló európai munkaerőpiacon vállaltak állást.
Vagyis 2018-ban bőven 800 ezerrel több magyar dolgozik, mint 2010-ben. Nem igaz tehát az az állítás, hogy a 750 ezres bővülésből félmillió köszönhető a külföldön dolgozóknak és 200 ezer a közfoglalkoztatásnak. A munkaalapú társadalom célját a személyi jövedelemadó és a közfoglalkoztatás is alapvetően segítette (a közfoglalkoztatást most Magyarország után a németek is átvennék).
Emiatt 2012 óta a súlyosan nélkülözők száma 1 millió 300 ezer fővel, mintegy 40 százalékkal az elmúlt húsz év legalacsonyabb szintjére csökkent Magyarországon. (Ez a legnagyobb regisztrált csökkenés az unióban.) Ráadásul azon kiskorúak aránya is megfeleződött 2010 óta, akik nem látnak otthon dolgozó felnőttet.
7. Évtizedek óta nem látott reálbér-emelkedés
A munka és a munkáltatók terheinek csökkentése, a válságkezelés után beinduló gazdasági növekedés és a 2010 előtti tendencia megfordítása, melynek értelmében a munkavállalók részesedése a megtermelt jövedelemből fokozatosan csökkent, lehetővé tette a fizetések emelését.
A teljes foglalkoztatás gazdaságpolitikai célja a rendszerváltás óta nem látott bérnövekedést eredményezett, mivel drasztikusan csökkentette a munkanélküliek segélyeken gyámolított tartalékseregét. Így a munkaerő alkuereje a piacon nőtt. A nettó reálbérek öt éve megtorpanás nélkül nőnek.
Meglepő különbség, hogy míg 2002 és 2010 között mindössze 13 százalékkal emelkedtek a nettó reálbérek, 2010-től 2017 végéig családi adókedvezményekkel számítva 36 százalék volt az emelkedés, ami 2018 végére elérheti a 48 százalékot. Összehasonlításul 1970 és 2010 között összesen 28 százalékkal nőtt Magyarországon a nettó reálbér.
A reálbér-növekedésben fontos szerepe volt a közszféra – költségvetés szempontjából is fenntartható, tehát nem eladósító – életpálya-programjainak és a kormány kezdeményezésére létrejött hatéves bérmegállapodásnak.
A minimálbér bruttó összege 2010 óta 88, a garantált bérminimum pedig 102 százalékkal nőtt, ez a gazdaság fehéredését és a termelékenység javulását is nagyban támogatja majd.
Míg számos nyugati országban az elmúlt évek tendenciáját folytatva reálbérek 2018-ban is csökkennek, addig hazánkban a legnagyobb béremelkedést várják külföldi elemzők. Ez a magyar gazdaság versenyképességét az ortodox közgazdászok nézeteivel szemben egyáltalán nem rontja majd.
8. Demográfiai fordulat: több gyermek születik
A népességcsökkenés megállításához szükséges demográfiai fordulat első lépéseit a kilencvenes évek hanyatlása és a kétezres évek stagnálása után 2010 után sikerült megalapozni. 2012-re emelkedett a termékenységi arány (ez megmutatja, hogy egy anyának átlagosan hány gyermeke születik), hogy aztán folytatódó növekedés után elérje az 1,53-as értéket, ami már közelíti az 1995-ös számot.
9. A hazai és a külföldi tulajdon arányában bekövetkező fordulat
Míg 2002 és 2010 között az állam működő vagyona GDP arányosan 27 százalékponttal csökkent, addig 2010 és 2018 között – zömében az 1994 és 1998 között elhibázottan külföldi kézre játszott közműcégek és banki tulajdonhányadok visszavásárlásával – 5 százalékponttal nőtt.
Végre magyar kézben vannak azok a közműcégek, amelyek a világ minden pontján nemzeti tulajdonban vannak, és a bankrendszer 80:20-as külföldi:hazai aránya is 50:50-re módosult. Látható azonban, hogy sokkal gyorsabban és könnyebben külföldi tulajdonba lehet juttatni a működő vagyont, mint visszaépíteni azt.
A teljes cikket a Mandiner oldalán olvashatják.