Egyszerre több mint hatvan, a kutatás kezdetekor kikelt gólyára rögzítettek kicsiny, hatvangrammos jeladókat, melyek sűrű időközönként nemcsak a madarak pontos helyzetéről küldtek adatokat, de gyorsulásmérőik révén a mozgásuk módjáról is.
Utóbbi apró szerkezetek képesek megmutatni, hogy a gólya éppen siklik, irányt változtat vagy csapkod a szárnyaival. A jeladóval ellátott madarak a németországi Radolfzell melletti kisebb terület populációjából, illetve sokszor közös fészekaljból származtak, így a kutatók számíthattak arra, hogy vonulás közben is csoportokat alkotnak. E csoportok viselkedésének ilyen pontosan dokumentált megfigyelésére még egyetlen kutatás sem vállalkozott.
Nagy Máté, az MTA–ELTE Statisztikus és Biológiai Fizika Kutatócsoportjának tagja és a Max Planck Ornitológiai Intézetben, valamint a Konstanzi Egyetemen dolgozó munkatársainak kutatásáról a Science számolt be, az eredményt az Mta.hu magyarázta.
A madarak alapvetően kétféle módszerrel haladnak a levegőben: szárnycsapásokkal és siklással. A szárnycsapások komoly izommunkát igényelnek. A siklás ilyen szempontból sokkal „olcsóbb”, viszont csak ezzel a módszerrel nem lehet a végtelenségig eljutni, hiszen siklás közben folyamatosan csökken a magasság. Ilyenkor segítenek a termikek, vagyis felszálló légáramlatok, amelyek erejét kihasználva magasabbra lehet jutni.
Az adatokból kiderült, hogy a gólyák két „személyiségtípusba” sorolhatók: vannak köztük vezetők és követők. A vezetők ügyesen találják meg az újabb és újabb termikeket és akadnak rá azokra a helyekre, ahol a légáramlat a legerősebben emeli őket a magasba.
Ezek a madarak éppen ezért kissé szabálytalan útvonalon repülnek, hiszen folyamatosan próbálják feltérképezni a lehetőségeket. A követők taktikája egészen más: ők már a vezetők által megtalált legerősebb felfelé szálló áramlatban tudnak repülni, emelkedésük útvonala ezért sokkal szabályosabb.
A kutatók azt is megfigyelték, hogy míg a vezetők Nyugat-Afrika felé veszik az irányt, a követők általában megállnak Spanyolországban, jó, ha feleakkora távolságot megtéve. Az összefüggés annyira erős, hogy elég mindössze 15 percnyi repülést megvizsgálni a vonulás során, és kiderül, hogy a madár Afrikába tart-e vagy megelégszik az Ibériai-félszigettel.
Vajon a gólyáknál kimutatott stratégiát a többi madár is alkalmazza, vagy fajspecifikus a jelenség? Nagy Máté arról tájékoztatta lapunkat, hogy ez az első ilyen nagy skálájú vizsgálat, ahol szabadon és csoportosan vándorló madarakról vált elérhetővé nagy felbontású pályaadat, a teljes vándorlási útvonal és a szárnycsapás-gyakoriság.
A korábbi megfigyelések szerint más madárfajoknál is vannak vezetők, de hogy mennyire hasonló a jelenség, azt abban az esetben lehet megválaszolni, ha mérési adattal tudják alátámasztani, ezért további elemzésekre van szükség.
A gólyáknál megfigyelt jelenség egyébként összetettebb annál, mint amit az egyszerű vezető-követő szeparáció sugallhat, hiszen a vezetők is egy komplex dinamika szerint térképezik fel a termikek erősségét.
Ennek alapja, hogy a madárnak ténylegesen bele kell repülnie az adott háromdimenziós tartományba ahhoz, hogy ott megtapasztalja az emelkedés sebességét. Így egy vezető gólya óhatatlanul olyan területekre is berepül, ahol az emelés kedvezőtlenebb, ezért ilyenkor időlegesen hátrább kerül. Viszont egy másik vezető lehet, hogy épp egy jobb helyet fedezett fel, ilyenkor őt érdemes követni. Ezt a dinamikát, azaz a vezetők együttműködését is kimutatták.
Az MTA–ELTE kutatója szerint a vezetésnek és a követésnek nincs morális töltete, csupán olykor előnye, máskor hátránya. Mégis, ezzel a módszerrel a csapat együtt összességében hatékonyabban tud repülni. A kutatók most arra keresik a választ, hogy a túlélésért folytatott harcban melyik stratégia képviselői a sikeresebbek.