Ez volt 1999 óta a legsúlyosabb magyar áldozatokat követelő buszbaleset.
Emlékezetes, hogy Verona mellett 2017. január 20-án járt szerencsétlenül egy sítáborból hazatartó magyar autóbusz, amely először a sztráda szalagkorlátjának, majd egy felüljáró pillérének csapódott. A jármű kigyulladt, végül felrobbant.
A tragédia oka valószínűleg örök rejtély marad, hiszen a nyomozás során kiderült, hogy a busz jó műszaki állapotban volt, a sofőr nem aludt el és defektet sem kapott a jármű.
A buszon többségében a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium tanulói, volt diákok, tanárok utaztak, valamint az egyik gyerek családja. A balesetnek tizennyolc halálos áldozata volt.
Az elhunytakra Balog Zoltán miniszter úrnak a Vígh család gyermekeinek temetésén elmondott gondolataival emlékezünk:
Tisztelt Gyászoló Család, Tisztelt Gyászolók!
Sokan vagyunk ma itt, édesanyák, édesapák, nagyszülők és fiatalok. Sokan, akik fiúk és lányok egy családban, szeretett barátok, jó arcok a baráti körben. Vagy éppen testvérek, élni akaró fiatal emberek. Búcsúzni jöttünk két fiataltól, akik szintén nagyon akartak, és nagyon tudtak élni, de mindketten áldozatok lettek. Hányszor történik így? Éljük az életünket mi, szülők, lenyűgözve, remegve figyeljük, biztatjuk, óvjuk a gyermekeinket, akiknek a világra jöttével immár végérvényesen rajtunk kívül került a sebezhetőségünk.
Figyeljük fiainkat és leányainkat, akik részt vesznek az élet nagy játékában. Egyszer csak valamelyik közülük rajta veszít, áldozat lesz. Valamelyik közülük: fiaink közül, lányaink közül. Valamelyik. És ez a valamelyik valakinek egyetlen; egyetlen fiú, egyetlen leány. Gyönyörködtető, elbűvölő, szeretni való, huncut, cinkos, büszke, okos, dolgos, életet habzsoló, barát, szerelmes, csapattárs, vitapartner, szövetséges – mégis, még mindig, leginkább a fiatok és a lányotok. Határtalan szeretettel szeretitek. Élvezni lehet, hogy valakik.
Talán még egy kicsit hitetlenkedünk is, hogy tényleg beért volna a gyümölcs? Tényleg ők ezek a viharos kamaszkort elhagyó ifjú emberek, akiket majd szétvet a tehetség, az életvágy, a képességek, a humor? Ők azok, akik belőlünk lettek? Akikben testet öltött a gondolatunk, a vágyunk, a reményünk és az örömünk? És most ezek a testek, az ő testük már itt a földön semmi más, mint egy maroknyi por.
Tisztelt Gyászolók! Alig van elemibb emberi kívánság annál, hogy személyes világunkban, amelyben élünk, és amely nekünk az élet, rend uralkodjék, érvényesüljön néhány alapvető szabály. Legyen megszabva, hogy mi történhet meg, és mi nem. És amire azt mondjuk: ez nem történhet meg, az ne történjen meg, mert különben a világ, az nem világ, hanem káosz, és mi ilyenkor legszívesebben visszaadnánk a belépőjegyet. A világ áttetszősége, a dolgok értelmessége utáni vágyunkat húzza keresztül a sötét és értelmetlen tragédia. A kérdést, hogy miért, nem lehet kikerülni.
Számon lehet kérni a sorsot, az ellentmondást, az arculcsapást. Az értelmetlenségét annak, hogy ilyen fiatalon kell befejezni az életet. Megremeg a szívünk, hogy csak nincs valahol egy pogány isten, aki irigyli mások gyönyörű gyermekeit. Mint a görög tragédiában Apolló, Délosz szigetén irigykedett, mert felbosszantotta Niobé, az anya kérkedése, az anyáé, akinek hét fia és hét lánya voltak a legszebbek a világon, nem volt párjuk sehol. És amikor Apolló anyjának tudomására jutott Niobé kérkedése és boldogsága, akkor fia a sziklás tengerparton egymás után nyilazta le mind a 14-üket. A fájdalomtól összegörnyed Niobé – így mondják el a történetet – gyermekei holtteste mellé ült egy sziklára, és szemét soha többet nem emelte fel az égre. Megkövesedett könnycseppjeit soha, senki sem szárította fel.
De nekünk nem ilyen Istenünk van! Ő velünk van a gyászban.
Mi pedig azért vagyunk itt, hogy ne ez legyen Erika és Gyuri újra és újra visszatérő gondolata: csak ennyi? Kegyetlen az élet, kegyetlen a sors! Érdemes-e egyáltalán tovább élni? Azért vagyunk itt, hogy elhiggyétek, hogy érdemes, mégis érdemes, mégis van értelme. Ma ugyanis Magyarországon vannak olyan családok, akik annak köszönhetik gyermekeik megmentett életét, hogy volt két bátor, halállal is szembe néző ember, aki megmentette őket. Mondjuk ki minél többször magunk miatt és miattatok: köszönjük, köszönjük, Tanár Úr, Gyuri, köszönjük! S köszönjük, hogy itt vagytok, Erika!
Amikor bementem hozzátok a kórházba, két erős embert láttam. Az összeégett testek, a kötések, a látható és a láthatatlan sérülések, a meggyötört arcok és a könnyek dacára valami erő áradt belőletek. Ti valamiért túléltétek ezt a szörnyű balesetet. S most, hogy túl vagytok az orvosi értelemben vett közvetlen veszélyeken, most túl kell élni a hétköznapok fájdalmait, pótolhatatlan hiányokat hozó fájdalmakat. Most kell összekapaszkodni, értelmet találni a mindennapokban, értelmet találni azokon túl az ünnepekben is. Aki megmentette mások életét, az nem maradhat remény nélkül.
Azokban a napokban, január második felében minden jóakaratú ember ebben az országban átérezte és átélte, hogy kik haltak meg. Mennyi mindent teszünk egy gyerek születéséért?! És egy pillanat alatt vége ennek a szülői, emberi befektetésnek!
Egy ország, egy nemzet érezte át mindazt, ami Veronában történt. Láttuk, miként mozdult meg egy ország: a segítségnyújtásra hívatott hivatásosoktól a jóakaratú emberekig. Az intézmények, hivatalok igyekeztek mindenhol legemberibb arcukat mutatni, ahol segíteni kellett, gyorsan, tapintatosan, szakszerűen.
S láttuk, hogy miként mozdult meg Olaszország. Nem fogjuk elfelejteni azt az olasz rendőrt, aki saját cipőjét vette le a lábáról, hogy odaadja az egyik balesetet szenvedettnek. Nagykövet Úr, köszönjük! Nem fogjuk elfelejteni azt a brit férfit, aki gyűjtést szervezett, hogy így segítse az itthon maradottakat. Ezek a fiatalok a mi közös halottaink lettek. Ezek a napok megmutatták, hogy a legfontosabb dolgokban összetartozunk. Milyen nagy szüksége lenne erre ennek az országnak, nemcsak ilyenkor. Összetartozni.
Összetartozik a Vígh család, talán jobban és erősebben, mint valaha. Összetartoznak azok, akik ott voltak azon az éjszakán. Összetartoznak a barátok, az osztálytársak, akik sokkal élesebben látják, mint tegnap, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak, mennyire fontosak vagyunk egymás számára. Összetartoznak mindazok, akik eljöttek gyertyát gyújtani az iskolához, és azok, akik ismeretlenül is segítenek, imádkoznak. Apa és anya, férj és feleség bizony külön-külön is itt vannak, hiszen mindig van, ami senkivel sem osztható meg.
Új útra kellett, kell indulnotok.
Hová vezet ez az út? Lesz-e rajta vigasz, és milyen lesz a vigasz? Lesz-e beletörődés, és milyen lesz a beletörődés? Lesznek-e, és bizonyára lesznek, újabb és újabb keserű kérdések, mélypontok, vádak, talán még önvádak is. Ki tudná megmondani, hogy mi következik rátok? Egyet azért mégis, akkor is tudhatunk a ravatalnál, ebben a templomban. Ki kell mondanunk, bármilyen nehéz, bármi történik, szeretni akkor is jobb, mint nem szeretni.
Bármi fog történni, szeretni akkor is, szeretve lenni akkor is jobb, mint nem szeretve lenni. Bár nem lenni itt e földön, és mégis szeretve lenni, ez is jobb, mint nem szeretve lenni. Szeretni – ennek van értelme, akkor is, ha már nincs velünk, akit szeretünk. Szeretni – ennek van súlya, jelentősége, maradandósága a halálban is. A szeretet változtat. Aki igazán szeret, az nem marad az, aki volt. Változik. Szeressük egymást, szeressétek egymást! Változzunk, változzatok!
Kedves Fiatalok! Szeressétek egymást jól! Szeressétek egymást okosan, szeressétek egymást szépen! Szeressétek egymást bölcsen!
Weöres Sándor írja: „Az együttlét a múltban folytatódik.” Azt hiszem, jó néhányan megtapasztaltuk, akinek vesztesége van, hogy az együttlét valóban folytatódik, a múlt azon részében, ami hozzánk tartozik, ami nem vész el, amíg csak élünk, amihez fordulhatunk a nehéz pillanatokban, amire gondolva talán egyszer majd újra el fogtok tudni mosolyodni. Ebben segítsünk, ha már vigasztalást nyújtani nem lehet.