– Új esszékötetének címe Veszélyzónában. Van bármilyen áthallása a sokat emlegetett no-go zónákkal?
– Erre még nem gondoltam. A cím inkább arra utal, hogy olyan újfajta veszélyek leselkednek a XXI. század elején Európa lakóira, amelyekről vagy azt hittük, hogy rég túl vagyunk rajtuk, vagy egyáltalán nem számoltunk velük.
– Például?
– A kontinens biztonsága forog kockán, és a gazdaság felfelé ívelő korszaka is véget ért. Az európai emberek nem számoltak azzal, hogy a kontinens egyik legfontosabb projektje, az Európai Unió a folyamatos építkezés helyett inkább széttöredezni látszik. Ha a britek kilépnek, kiszámíthatatlan folyamatok indulnak el. A mai napig erős választóvonal húzódik Európa nyugati és keleti fele között, ráadásul az Oroszországgal való viszony ismét napirenden van, pedig azt hittük, hogy ezt már megoldottuk. Mindezt egy betelepülési invázió tetézi.
– Képesek vagyunk megfelelően válaszolni a kihívásokra?
– Nehezen, mert az Egyesült Államokból és Nyugat-Európából támadják és kétségbe vonják legelemibb értékeinket, ami kulturális és identitásbeli elbizonytalanodást okoz. Oregon államban például bevezették a harmadik nemet. Hagyományos értékeinket, ha úgy tetszik, egész kultúránkat próbálják megsemmisíteni. Ha saját önazonosságunkban bizonytalanodunk el, akkor miként tudnánk arra válaszolni, hogy mi a feladatunk, mi végre vagyunk a világon?
– Az elbizonytalanodásért mennyire felelős a nyugat-európai értelmiség, amely elzárkózik a valós gondok elől és folyamatosan mesterségesen gerjesztett problémákkal traktál?
– Ez nem értelmiségi belügy, mert a nyelv mindannyiunké. Ha nem használhatjuk a nyelvet, ha nem nevezhetjük nevükön a fogalmakat, eseményeket, akkor elveszítjük a dolgok feletti uralmunkat, az egyéni és közösségi szabadságunkat – egyszóval mindent. Ezek a gondok túlmutatnak az elit értelmiségi diskurzuson, hiszen mindenki számára lehetetlenné kezd válni, hogy leírjuk azt az állapotot, amiben vagyunk. Például tiltottá válik a nő és a férfi fogalma, megkülönböztetése, tilalmak veszik körül a nyelvet, ami mindenkit elbizonytalanít, nemcsak az értelmiséget. Ha nem tudjuk megfogalmazni a tényeket, amelyek körülvesznek minket, mert a legegyszerűbb szavak használatától is megfosztanak bennünket, abból csak a legszörnyűbb zsarnokság következhet. Ezzel szemben bizonyos kisebbségi csoportok a legteljesebb szabadságot követelik meg maguknak. A radikális fundamentalista muszlimok például a többség terrorizálásától sem riadnak vissza, miközben a többségi társadalom áldozataként láttatják magukat.
– A kötetben úgy fogalmazott, hogy Nyugaton sokaknak a marxizmus volt a második idegen nyelvük.
– Valóban voltak olyan marxista teoretikusok, például Antonio Gramsci, akik a tematizálás kisajátításában és a kulturális eszközök megszerzésében látták az igazi hatalmat. A hatalom a kultúráról is szól, megőrzésében ez a legélesebb fegyver. A gondot az okozza, hogy például egy terrortámadás esetén – mint Orlandóban – nem hallatszott azoknak a hangja, akik más esetben fel lennének háborodva. A liberális értelmiség nem állt a szexuális kisebbséghez tartozó áldozatok mellé, hiszen a fő diskurzusuk a betelepülő migránsokkal való megkülönböztetett bánásmód. Ezért az orlandói terrortámadás tényét próbálják elsikkasztani. Úgy állítják be a migránsokat, mintha azoknak semmi gondjuk nem volna például a homoszexuálisokkal, a zsidókkal, a nőkkel, akik nálunk az elmúlt kétszáz év során komoly emancipációs folyamaton mentek keresztül. Orlando esetében a liberálisoknak egyszerre kellene két kisebbségnek biztosítaniuk a megkülönböztetett áldozati státussal járó figyelmet. Ez lehetetlen feladat, ezért inkább hallgatnak.
– Kitmánnak nevezik a muszlim alakoskodást, hisz megjátsszák, hogy elfogadják az értékrendünket, holott valójában megvetik.
– Az az igazság, hogy már kitmán sincs. Akik most bejöttek, már arra sem veszik a fáradságot, hogy eljátsszák, be akarnak illeszkedni. Meglepő, hogy hazánkban azok a körök, akik olyan érzékenyek az antiszemita és homofób megnyilvánulásokra, és jogosan megengedhetetlennek tartják ezeket, mennyire megengedők a migránsokkal, akik vállaltan nem tekintik a zsidókat és a melegeket velük egyenrangúnak.
– A Veszélyzónában első fejezetében nagy államférfiakról – Charles de Gaulle-ról, Konrad Adenauerről, Ronald Reaganről – olvashatunk. Jelzésértékű nevekről van szó?
– Mindegyikük fontos pillanatban mutatott fel olyan történelmi teljesítményt, amely igazolja, hogy a legreménytelenebb helyzetben is van kiút egy nemzet számára, ha a megfelelő ember áll az élen. Ha így történik, a nemzet hihetetlen eredményeket tud elérni, és erre nagy szükség lenne egész Európában. Persze Amerikában is. Obamát annak idején az egekig magasztalta a média, de szerintem a teljesítményével végül nem szolgált rá a megelőlegezett bizalomra. Reagannek semmit sem előlegeztek meg, ostobának, üresfejű színésznek titulálták, mégis, ma már a demokraták és a republikánusok is megegyeznek abban, hogy a XX. század egyik legnagyobb elnöke volt. Az pedig megdöbbentő, hogy az előválasztás során egy nyíltan szocialista programot hirdető jelölt, a nászútját egykor a Szovjetunióban töltő Bernie Sanders ilyen nagy támogatottságot tudott szerezni.
– Washingtonban már évek óta készül a Kommunizmus Áldozatainak Múzeuma…
– A Nyugat nem foglalkozik eleget a kommunista időszakkal, az áldozatokkal, mindazzal a történelmi tapasztalattal, amit ez jelentett, és ennek súlyos ára van és lesz. A Szovjetunió megbukott, de a kommunizmus él és virul Észak-Koreában, Kubában, és Dél-Amerikában is sok kommunista eszmétől megihletett mozgalom kísérletezett az utóbbi időben. Nyugat-Európa nagy része mentegeti a kommunizmust, velünk szemben, akik a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Ott kommunista múltja miatt nem válik az ember szalonképtelenné. Bezzeg ha Ausztriában a szabadságpárti Norbert Hofer nyert volna az elnökválasztáson, rögtön harcba lendültek volna a trockista, maoista mozgalmakon nevelkedett nyugat-európai vezető értelmiségi csoportok.
– Mindig el fog beszélni egymás mellett a kommunizmus megítélésében Kelet és Nyugat?
– Nem ismerik a kommunizmust, ezért az utópiák mézesmázos ígéreteit készpénznek veszik. Amikor kihal az a vezető pozícióba került generáció, amely ezzel az eszmével kacérkodott, és személyesen érintett abban, hogy a kommunizmus bűneit elhallgassa, akkor jöhet egy új nemzedék, amely már elfogulatlanul néz rá erre az időszakra. A németeknél azért is drámai a helyzet, mert egy részük megszenvedte a kommunizmust, de most úgy tesznek, mintha ez meg sem történt volna. Ehelyett is a holokauszttal foglalkoznak, mintha a XX. századból csak egyetlen tanulságot lehetne levonni. Pedig volna itt más is, amit érdemes volna újragondolni.
– Sokan még mindig akadályoznák, tiltanák a Mein Kampf kiadását…
– Érdekes módon, pedig Marx és Lenin összes művei hozzáférhetők. A Mein Kampf egy rossz könyv, semmi ok nincs arra, hogy ennyi idő után is félni kelljen tőle. A németek kompenzálási kényszere mindent felülmúl. Nincs olyan nap és nincs olyan lap, amikor és amiben ne írnának Hitlerről. Pedig ideje volna továbblépni, mert egyéb tanulságokkal is szolgál a XX század.
– A kötet bemutatóján úgy fogalmazott, a XIX. és XX. századot meghatározó szocialista ígéret kimúlt, és nincs helyette más, átfogó ígéret. Nem is lesz?
– Pillanatnyilag nincs, és nem biztos, hogy szükség volna rá, bár az egyensúlytalan állapotok nem jók. Az éremnek két oldala van, és mindkettőre figyelnünk kell. A szocialista eszme jó elemei már beépültek a mai életünkbe, ezekkel mindannyian gazdagodtunk. Egyik oldal sem birtokolja a teljes igazságot, egymást megtermékenyítve jön létre a jó megoldás. Azért, mert az eszme megbukott és Istennek hála, nem vált valóra abban a formában, ahogy Marx, Engels, Lenin és Sztálin elképzelte, még nem jelenti azt, hogy mindazok az eredetileg baloldali elképzelések ne lennének megfontolandók, amelyek akár az állam szerepére vonatkoznak. Újabb utópiára nincs szükség, de arra igen, hogy a kiegyenlítődés felé haladva összeválogassuk mindazt, ami hasznunkra válhat. Nagy szerencsénk, hogy egy lezárt korszak után vagyunk: látjuk, mi működött, és mi nem. Az pedig a jobboldal szerencséje, hogy nem vállalta azt a téves kötelezettséget, hogy mindig újítani kell. A baloldalnak ezért szinte sehol sem maradt már mondanivalója.
– A politikai integráció, a szupranacionális identitások idején továbbra is erős társadalomszervező erő a nemzet? Helyettesíthető valamivel?
– Nem. A nemzet az egyetlen létező társadalomszervező erő, egyedül ez képes kivédeni azt a közösségellenes támadást, amit nap mint nap tapasztalunk. Nyilvánvaló, hogy az EU egy bürokratikus projekt, ezért abban érdekelt, hogy a nemzetállamok önrendelkezését felszámolja. Ez azonban csak egy szűk kör érdeke, az emberek ragaszkodnak a nemzeti közösségükhöz. És a demokrácia alapja is a nemzeti közösség, mert szükséges egy területi és egy állampolgári közösség, amiben megnyilvánulhat. Egy bizonyos nagyságon felül nem lehetséges olyan vezetőt választani, akivel a nemzetnek közvetlen kapcsolata van. Az Egyesült Államokban minden tagállam büszke rá, hogy szuverenitással rendelkezik, és ebből keveset enged át a központi kormányzatnak. Az emberek elsősorban érző, és nem racionális lények, tartozniuk kell valahová. A bürokratikus kísérletek márpedig semmiféle azonosulást nem tudnak kínálni. A jövő ezért csak a nemzetállamok Európája lehet.