„Édesanyám hosszú betegsége alatt Erika nővér volt talán az egyetlen, aki nemcsak a testi gondjaival, hanem a lelkével is foglalkozott. Nagyon sokat beszélgettek. De nekem is rengeteget segített azzal, hogy elmagyarázta a betegség lefolyását, így amennyire csak lehetett, fel tudtam készülni az elkerülhetetlenre. Édesanyám halála után neki köszönhetően fogadtam el, hogy már nem lehetett rajta segíteni, így könnyebben fel tudtam dolgozni a történteket.” Krisztián, aki már több mint egy éve veszítette el az anyukáját, a mai napig meleg szívvel emlékszik a szentesi kórház belgyógyászatán dolgozó Sebők Erikára.
Erika harminc éve ápolónő, s mint fogalmaz, bár természetesen neki is vannak megzuhanásai, imádja a hivatását, és soha nem bánta meg, hogy ezt választotta. Még akkor sem, amikor, mint Krisztián édesanyja esetében, éppen végstádiumú betegekkel foglalkozik. – Amikor egy haldokló beteg békében, emberhez méltón tud távozni, mert mellette vagyok, vagy a beteg családja ugyan fájdalommal a szívében, de mindenféle rossz emlék nélkül köszön el tőlem, az nekem siker, azt jelenti, hogy van értelme a munkámnak – mondja.
Majd hozzáteszi: aki sok évet eltölt a betegágy mellett, annak teljesen átalakul az értékrendje, és sokkal jobban megbecsüli az olyan természetesnek tűnő dolgokat, amilyen az egészség vagy a család.
Ismeretlen hősnők
Erika néhány éve blogol is, írásaiból pedig Egy nővér naplója címmel könyv is megjelent. Az Ápolónő blogon közzétett, hol szívszorító, hol humoros bejegyzéseiben, ahogyan ő fogalmaz, betekintést enged a lelkekbe, hogy a laikusok is betekinthessenek a nővérek mindennapjaiba, érzéseibe. Erika azok közé tartozik, akik ugyan nem festik rózsaszínűre az eget, mégis, a hivatás nehézségei ellenére is képesek meglátni és értékelni a szépséget, a csodát, és ezt igyekeznek megmutatni másoknak is.
Sebők Erika munkáját a közelmúltban a Richter Aranyanyu zsűrije is elismerte. Az Aranyanyu címet immár hetedik éve nyerhetik el olyan pedagógusok, orvosok, egészségügyi és szociális területen dolgozó nők, akik nemcsak szakmai, hanem társadalmi értelemben is felbecsülhetetlen értékű munkát végeznek. Az egyik tavalyi díjazott Garai Erzsébet, a kiskunfélegyházi Dialízis Központ főápolója, aki sokszor éveken-évtizedeken keresztül gondoskodik egy-egy veseelégtelenségben szenvedő betegről. Hetente többször találkozik a művesekezelésre szorulókkal, akiknek nemcsak fizikailag, de lelkileg is komoly terhet jelent az állandó dialízis, amely nélkül meghalnának. Erzsébet ezért igyekszik minden módon segíteni a betegeket, hogy ne adják fel. Egyik állandó páciense úgy fogalmazott a róla készült bemutató kisfilmben, hogy már attól jobb kedvük támad, ha meglátják Erzsikét, mert ő mindig pozitív. A páciensek úgy érzik, kilátástalan helyzetükben ő a béke szigete nekik. Pedig Erzsébet élete sem egyszerű: egyedül nevelte fel szívbeteg fiát, aki édesanyja segítségének köszönhetően ma már egyetemre jár. Erzsébet „titkos” boldogságforrása a Jobb Veled a Világ Alapítvány kiskunfélegyházi Boldogságklubja, ahol másokkal együtt a város javára ülteti át rendszeresen a gyakorlatba a jót tenni jó elvét.
Egy-egy elhivatott, pozitív személyiség szerencsére minden egészségügyi intézményben akad, mondhatjuk akár saját tapasztalatainkból, az azonban sajnos már sokkal ritkább, amikor egy egész osztály, részleg, sőt egy teljes intézmény ápolói csapatára igaz ez. A Hévízi Mozgásszervi Rehabilitációs Intézet, a Hémori ezen kivételek közé tartozik, nem véletlenül választották saját kollégáik őket a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara az Év Kiváló Szakdolgozói Közössége díja idei nyertesének. A díjjal az egész közösség példaértékű szakmai munkáját, elkötelezettségét, emberi magatartását, ismerték el, amellyel – ahogyan az indoklásban fogalmaztak – az etikus és empátiás betegellátás mintaképévé váltak. Horváth Éva intézetvezető ápolási helyettes azt mondja, egy-egy pácienst sokszor hetekig-hónapokig kísérnek végig egy nemritkán nagyon küzdelmes rehabilitációs folyamaton. Ám amikor például az, aki kerekesszékben érkezik hozzájuk, az ő áldozatos munkájuknak köszönhetően is a saját lábán, boldogan távozik, az őket is határtalanul boldoggá teszi és megerősíti abban, hogy egy csodálatos hivatás művelői.
– A „mindent a betegért” nálunk nem szlogen, hanem belülről fakadó, az egész ápolói közösség által elvárt kötelesség. Itt tényleg minden a betegről szól, mindenkire egyformán figyelünk, és ennek szellemében, egymást maximálisan segítve, egymásra is figyelve dolgozunk. Talán nem véletlen, hogy a Hémori nem küzd ápoló-hiánnyal, sőt, sorban állnak a gyógytornászok, ápolók, ergoterapeuták, hogy náluk dolgozhassanak.
Visszaadni az orvoslás örömét
Horváth Éva azt mondja, a kórház vezetése maximálisan támogatja őket abban, hogy folyamatosan képezzék magukat és magas szakmai színvonalon végezhessék a munkájukat. Ez is fontos része annak, hogy a legjobbat nyújtsák a betegeknek.
A cikk elején említett Ficzere Andrea, az Uzsoki kórház főigazgatója szerint is nagyon fontos, hogy az egészségügyi intézmények vezetői minden segítséget megadjanak munkatársaiknak ahhoz, hogy javuljon a betegellátás minősége. Ficzere Andrea neurológusként megtapasztalta, hogy nagyon sok betegség lelki okokra vezethető vissza, ezért a kezelés sikeréhez elengedhetetlen a megértés, a türelem és a szeretetteljes odafigyelés. Ehhez viszont nélkülözhetetlen, hogy a gyógyítók, ápolók támogató munkahelyi légkörben dolgozhassanak.
Az Uzsoki ezért egyrészt önkénteseket von be az ápolásba, ezzel mérsékelve az ápolók terhelését, másrészt pszichológusok, coachok és trénerek is segítik az itt dolgozókat alapítványokon, illetve szervezetfejlesztőkön keresztül. A külső segítség nemcsak az onkológiai osztály munkatársaira háruló lelki teher enyhítésében nyújt komoly segítséget, de olyan helyzetekben is, ha egy részlegen belüli nagyobb konfliktust kell feloldani – mondja a főigazgató.
Az Uzsoki Utcai Kórháznak intenzív együttműködése van a Paf (Pozitív Attitűdformálás) Alapítvánnyal, amelynek célja nem kevesebb, mint hogy visszaadja a gyógyítók szenvedélyét és önbecsülését. Személyes tapasztalataikat, amely szerint a humánus orvoslás, az empátia pozitívan hat mind a gyógyítókra, mind a betegek gyógyulására, ma már tudományos kutatások bizonyítják.
Ezekről a kutatásokról részletesen ír magyarul Együttérző gyógyítás címmel megjelent könyvében Robin Youngson. Az Új-Zélandon élő angol származású aneszteziológus szakorvos személyes tapasztalata vezetett ahhoz a szemléletváltáshoz, amelyet szerinte minden mai gyógyítónak érdemes megtennie ahhoz, hogy emberibb és ezáltal hatékonyabb legyen a munkájuk. Robin Youngson lánya 2004-ben, tizenévesen súlyos autóbalesetet szenvedett, három hónapot kellett kórházban töltenie, hetekig mozdulatlanul. Bár a klinikán nagyon jó ellátást kapott, egyszerű emberi szükségleteire nem voltak tekintettel.
„Akkoriban vezető állásban dolgoztam az egészségügyben országos és nemzetközi bizottságok tagjaként, de befolyásomnak nem vettem semmi hasznát.”
A fő gond szerinte az, hogy az egészségügyi ellátás túlságosan a betegség kezelésére koncentrál, és nem törődik a beteggel magával. Emellett tapasztalatai szerint napjainkban a legtöbb egészségügyi intézményt lehúzza a stresszből és a kiábrándultságból fakadó negatív spirál. Azonban ugyanolyan erős lehet az a felfelé húzó pozitív spirál, amely a gondoskodásból, a pozitív szemléletből és az együttérzésből építkezik. Mindenkinek megvan a választása, hogy melyik útra lép.
Azok, akik a nehézségek ellenére mosollyal az arcukon teszik a dolgukat, már a második mellett döntöttek, és Youngson szerint a tudatosság és az empátia fejlesztésével mindenki megteheti ezt, „nem kell hozzá engedélyt kérni”. Ráadásul, mondja, az együttérző ellátással mindenki nyer, mert bár nem kerül semmibe, mégis nagyon hatékony. Több vizsgálat is igazolta, hogy ha gondoskodó odafordulással támogatjuk a beteg szervezet gyógyulási folyamatát, azzal sokat segítünk.
Ha például az aneszteziológus gondoskodva fordul a műtétre váró beteghez a műtét előtti kivizsgálás során, akkor a műtét utáni morfinigény a felére csökken, a seb jobban gyógyul, jobbak a műtéti eredmények, a beteg gyorsabban mobilizálható és rövidebb lesz a kórházi ápolás.
Két LÁBBAL a földön
Az, hogy az ember sok éve a pályán van, már eleve egyfajta pozitív hozzáállást tükröz – ironizál Berényi Tamás, a Semmelweis Egyetem Klinikai Központ sürgősségi főorvosa, amikor arról kérdezem, mit gondol a pozitív hozzáállás szerepéről az egészségügyben. Azért neki teszem fel a kérdést, mert a Paf őszi konferenciáján Gyógyítónak lenni szenvedély vagy függőség? címmel tartott előadást. Berényi Tamás szerint ahhoz, hogy valaki a gyógyítást válassza hivatásául, kell valamilyen genetikai determináltság, de meghatározóak nyilván a családi és környezeti hatások, minták. Amikor aztán egy ember eljut oda, hogy orvosként vagy ápolóként elkezd dolgozni, meghatározó, hogy mennyire tudja a szakmát a magánéletével összeegyeztetni, az egyensúlyt megtalálni, mennyire szorongó, miként tudja feldolgozni a kudarcokat.
– A gyógyítás, az ápolás egy szenvedélybetegséghez hasonlít. Szerencsés esetben újból és újból jó érzést okoznak az embernek, aki ezt újra és újra át akarja élni, akár ha a drogos belövi magát vagy az alkoholista leittasodik. Jó esetben azért a gyógyítás szenvedélye egészséges határok között marad, ebben nagy segítség az egyén szűkebb és tágabb környezete is. Akinél ezek a kontrollok hiányoznak, az vagy kiég, vagy kilép a rendszerből. A legnagyobb veszély azonban nem is ez, hanem ha valóban függőség alakul ki, és szétválik a kielégülés képessége a toleranciától és a valós szükséglettől, mert akkor súlyos beteggé válik a gyógyítani szándékozó ember – magyarázza a főorvos. Ő emellett úgy látja: tényleg nagyon fontos a pozitív hozzáállás és kommunikáció, de nem gondolja, hogy elég csupán ez a fajta megközelítés a munkában, és ettől azonnal minden egy csapásra megoldódik. Sok korláttal, pénzügyi és egyéb akadállyal találkozunk a munkánk során, és ezek bizony nagyon sokszor frusztrálóak, mert tudjuk, hogy ha nem lennének, mit tehetnénk meg vagy mit tehetnénk másképp a betegért.
Minden ápolónak, gyógyítónak ki kell dolgoznia az egyéni megküzdési stratégiáját, és ha ebben hangsúlyos a pozitív attitűd, az jó.
Ő azonban jobban hisz az egymást segítő közös gondolkodásban, a csapatmunkában, amelynek tagja a beteg és a hozzátartozó is, ez a közös érték a gyógyítási folyamat minden résztvevője számára sok-sok erőt ad.